7.fejezet-Maggie

Felkeltem. Megnéztem az órát. Fél hét. Lehetséges hogy az egész délutánt átaludtam? A fejemben kavarogtak a tegnap történt események. Nos az első probléma: Jasper különös viselkedése. Megemlítettem neki az apámat, és dühbe gurult? Lehetséges hogy ismerte őt? Nem, nem hiszem mert akkor azt Jasper elmondaná. Legalábbis remélem. De egy biztos: még ma rákérdezek. A másik: az anyámról a feltételezések. Hogy Ő Quileute lett volna? De hát akkor nem lehetett volna egy vámpíré! Vagy lehet hogy elhagyta a Quileute földet, és apámhoz ment? Ez lehetetlen. Ezt még ma megkérdezem Edward-tól hogy honnan veszi ezt. Gyorsan magamra kaptam valamit. Imádtam Alice-t de ez a sok ruha már kicsit túlzás volt. A szobába volt egy gardrób, ami akkora volt mint a fél szoba. Emlékszem még arra hogy mit mondott:
-Az én húgom rendes, divatos, és szép ruhákba járjon ám.- mondta fenyegetve. Elmosolyodtam az emlékre. Kivettem egy nadrágot, és egy egyszerű pólót, majd lesétáltam a nappaliba. Ott ült Seth is, így gyorsan a konyhába vettem az irányt. Ott ült Jasper, Esme, és Alice. Kérdőn felhúztam a szemöldököm Alice fele, de megvonta a vállát. Nagyszerű. Tehát a csodabogár sem tudott meg semmit.
-Jó reggelt- köszöntöttem vidáman.
-Jó reggelt. Mit kérsz reggelire?- kérdezte Esme vidáman.
-Hát most nem inkább éhes vagyok. –mondtam majd lehajtottam a fejem. Nem szerettem soha senkinek beszélni arról hogy vadászom. Az olyan, nem is tudom, zavaró.
-Nem kell emiatt zavarban lenned. Én elmegyek veled- mondta Jasper. Arca kifejezéstelen volt így nem tudtam komolyan gondolja-e.
-Hát oké…- mondtam majd elindultam a nappali fele.
-Elmegyünk vadászni Sam-mel- mondta Jasper a többieknek.
-Mehetnék én is?- kérdezte Rosalie
-Persze- mondta Jasper.
-Csak vigyázzatok rá nagyon- mondta Bella majd rám mosolygott. Odamentem és megöleltem. Kiléptünk a friss levegőre.
-Fog menni?- kérdezte Rosalie. Semmi gúny nem volt a hangjában.
-Nyugi mindig is vega voltam- mondtam neki majd elindultunk. Én leginkább a hegyi oroszlánt szerettem. Azoknak még az ízük is finom. Kiszagoltam majd hang nélkül elindultam a szag irányába. Megtaláltam amit kerestem. Elindultam a hím felé. Mikor észrevett már késő volt. Ráugrottam és a fogaimat belemélyesztettem a nyakába. Lassan folyt végig az édes nedű a torkomon, ezzel csillapítva a szomjamat. Még két hegyi oroszlánt „ettem meg” Rosaliék már a megbeszélt helyen vártak. Elindultunk visszafele mikor megéreztem valamit, a hátam mögül. Ezt az illatot bárhol felismerném. Megfordultam és elkezdtem futni a szag irányába. Azt nem hallottam hogy Rosaliék jönnek-e utánam de nem is érdekelt. Csak futottam, már a fák is kezdtek ritkulni. A sebek feltépődtek, mikor megláttam ami kerestem. A húgom állt ott és labdázott egy kisgyerekkel. Lehetetlen. Ez biztos hogy Maggie. Bárhol felismerném. Istenem, mennyit nőtt. Annyira csodálatos. Kék szeme ragyogott. Hallótávolságon kívül voltak, úgyhogy engem nem hallhattak de én halhattam őket.
-Maggie, dob ide a labdát- mire Maggie eldobta a labdát, de a másik kislány nem kapta el így Maggie elkezdett csilingelően nevetni. Istenem, mennyit gondoltam rá. Elkezdtem sírni, és elindultam feléjük. De ekkor Jasper visszahúzott.
-Nem mehetsz oda- mondta szomorúan.
-De Ő a húgom. Látni akarom. Kérlek- zokogtam neki.
-Nem! Nem és nem. Lebuktatod magad. Veszélybe sodrod.- mondta Jasper, de a szemeiben szomorúságot láttam.
-Majd kitalálunk valamit. De látnom kell. Eddig abban a tudatban voltam hogy halott és mikor láthatnám nem engeded- mondtam neki, és a zokogás ismét előtört belőlem.
-Igaza van Sam. Nem sodorhatod veszélybe- mondta Rosalie. Az arcán csupa fájdalom mutatkozott.
-Nem sodrom. Csak most az egyszer- kérleltem Jaspert. Annyi év után végre láthatom. Istenem mennyit nőtt. A haja lágyan omlott a vállára. Kék szemei csillogtak a boldogságtól.
-Nem.- mondta Jasper. Ki akartam húzni a kezemet a kezéből de nem engedte.
-Sam,Sam- mondta Maggie. Ez hihetetlen. Felismert. A szívem egy nagyot dobbant.
-Meglátott Jasper. Mennünk kell- mondta Rosalie. Jasper bólintott majd elkezdett húzni. Ellenálltam de nem ment. Utoljára megnéztem, és tudtam, soha többet nem láthatom. Már rég elhagytuk azt a területet, mikor hallottam hogy Maggie fájdalmasan felzokog. Ők már nem hallhattak minket de én tisztán hallottam a fájdalmat a hangjában. Jasper elengedett. Ordítottam egyet és a legközelebbi fába belevertem az öklömet. Majd még vagy húszszor megcsináltam, mikor zokogva leültem a földre. Jasper oda ült mellém de én felálltam.
-Utállak! Nem hagytad hogy utoljára lássam. Tudod milyen érzés ez? Tudod? Annyi fájdalom és hiábavaló keresés után végre láthatom megölelhetem te meg nem engeded. Utállak- ordítottam felé.
-Elhiszem hogy így érzel. De hidd el csak Maggie javát szolgálta. Nem sodorhatod veszélybe. Azt akarod hogy úgy végezze mint Te? Hogy üldözzék? Tudom mit érzel- mondta majd lehajtotta a fejét.
-Nem tudsz te semmit- szűrtem ki a fogaim közt. Elkezdtem rohanni, de Jasper utánam jött és megfogta a csuklóm és hazarángatott. Otthon mindenki a verandán állt. Láttam kétségbeesett arcukat. Majd Jasper elengedte a kezem.
-Hidd el sok mindent tudok- mondta majd komolyan rám nézett.
-Utállak! Ez volt az egyetlen esélyem, te meg elvetted.- szűrtem ki a fogaim közt és zokogva berohantam a házba. Felrohantam a szobába, és levettetem magam az ágyra. A könnyeim csak folytak. Miért velem történik mindez? Miért kell nekem így szenvedni? Miért kaptam ezt a sorsot? Hiányzik Maggie. És az a fájdalmas zokogás. Egész életemben ez a hang fog egész életemben kísérteni.Annyira meg szerettem volna találni. Most meg megtalálom, de hiába. Nem tudok tenni semmit. Maggie, eltűnt újra az életemben. A szívem egy darabja megint összetört. De az a tudat vígasztal hogy legalább él. Egy szép családban. De most mit fog tenni hogy látott? Szegény, fájdalmat okoztam neki. Fájdalmat, és soha nem érti majd meg hogy a nővére miért hagyta el. Ekkor valaki bekopogott.