12.fejezet-Van még remény!

Nos úgy gondoltam most egy kicsit szemszögváltás lesz. Remélem tetszik majd. Annyit kérek hogy légyszíves egy komit hagyj hogy tudjam hogy állok! Előre is köszi és jó olvasást! <3


(Alice szemszöge)
Csend. Sehol egy mosoly, vagy egy örömteli pillanat. Ez jellemzi most leginkább a Cullen család lelki állapotát. Amióta Sam eltűnt mindenki teljesen magába fordult. Emmett Jasper és Edward állandóan keresik az idegen vámpírt, a farkasokkal együtt hátha találnak valamit, egy kis nyomot arra hogy Sam még él. De mindig csak a semmit találják. Az emlékek feltörnek bennem:
„Miután a drága vámpírok behajították azt a követ az ablakon, Emmett és Jasper szagmintát vettek. Elmentek keresni hátha találnak valamit. De visszajöttek és mondták hogy semmi nyom. Addig Sam lefürdött. Hallottam egy tompa puffanást az emeletről. Nem álltam meg hogy ne szólaljak meg:
-Sam élsz még vagy hívjak valakit?- kérdeztem kacagva. Mindenki elkezdett kuncogni mikor meghallottam a sértődött mormogást:
-Nem kell köszi.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Mindannyian egyszerre ugrottunk fel ahogy beleszagoltunk a levegőbe. Egy idegen vámpír szagát éreztük. Mindenki felszaladt az emeltre. Mindenki egy szobát nézett meg. Én egyből Sam szobájához mentem. Ott volt a legerősebb a szag. Féltem hogyha benyitok olyat látok ami egész létemben kísérteni fog. Benyitottam és Sam hűlt helyét találtam. Kinéztem a nyitott ablakon de semmit nem láttam, még a tökéletes vámpírlátásommal sem.
-Sam eltűnt- kiabáltam a többieknek. Mindenki odaszaladt és egy emberként morogtak fel.
-Elvitte- suttogta keservesen Bella.
-Ne aggódj megtaláljuk. Jasper, Emmett, Edward menjetek el az erdőbe, hátha nyomára bukkantok Sam-nek- mondta Carlisle. A nyugalmat most nem tudta belevinni a hangjába. Elég kétségbeesett hangja volt. Tudtam ha nem találjuk meg Sam-et akkor az egész család össze lesz törve.”
Hallottam hogy belépnek Jasper-ék a nappaliba. Odamentem Jasper-hez, és nyomtam egy futó csókot a szájára.
-Na, mi az? Találtatok valamit?- kérdeztem. Láttam hogy elég kétségbeesett arca volt. Tudtam hogy ez mit jelent. Mindegyikük arca búskomor volt. Még a nagy játék mackónak is. Pedig Emmett sosem volt szomorú. Ő volt a család viccgyára. Mindig nevetett. Sohasem hagyott ki egy alkalmat sem hogy ne csináljon mindenből viccet.
-Sajnos nem. De halványan éreztük a szagukat, de a folyónál már nem- mondta Edward.
-Ezek szerint lehet hogy már nem is itt vannak?- kérdezte Rosalie. Hangjában aggódalom csüngött. Rosalie saját lányaként szerette Sam-et. Pedig Rosalie nem az a barátkozó típus.
-De, úgy hiszem nem hagyták el az államot. Holnap folytatjuk a folyó másik partján- mondta Jasper majd leült mellém. Ekkor feketeség tört elő. A nappali eltűnt helyette, egy sötét szobát láttam. Egy 17 éves körüli fiú ült a sarokban. Lelkileg nagyon bántja valami. A szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozzák. Nem engedik vadászni. Ekkor kinyílt az ajtó és valakit dobtak be rajta. Mindenhol zúzódások takarják. A karjain égési sebek vannak. A szíve alig-alig dobog. A lábain nyílt sebek vannak. Sok vért veszít. Ekkor megfordult nagy nehezen. Sam volt az. Ekkor a másik vámpír nem bírt magával és rátámadott Sam-re. És akkor kitisztult a kép. Újra a nappaliban találtam magam. Mindenki kérdőn nézett rám. Most már Seth és Jacob megérkezett. Jasper ott ült mellettem, és simogatta a hátam.
-Alice mit láttál?- kérdezte bársonyos hangján. Nem tudtam megszólalni mert elkezdtem könnyek nélkül zokogni. Reszkettem. Nem lehet az hogy meghal. Nem halhat meg. Nem. Meg kell találnunk. Ekkor elöntött a nyugalom érzet. Hálásan néztem Jasper-re, majd megszólaltam:
-Volt egy sötét szoba. Bent ült egy vámpír. Szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozták, nem engedték vadászni. Aztán bedobtak egy lányt. Őt is megkínozták. A karjai tele volt égési sebekkel, a lába pedig nyílt sebekkel. A szíve alig dobogott és a másik vámpír rátámadott.- suttogtam elhalóan. Mindenki csak nézett maga elé majd Emmett megszólalt:
-Ugye az a lány nem Sam?- kérdezte bánatosan. Valahol a lelke mélyén tudta a választ, csak ő sem akarta elfogadni.
-De. Sajnos az Sam- mondta majd ismét magam elé bámultam. Hogy történhet meg? Hisz annyira fiatal még. Annyi minden ál még előtte. A boldog öröklét Seth-tel. A boldog jövő velünk. De ezt elveszi egy olyan valaki miatt akinek nem is ártott. Miért bünteti őt és minket így a sors? Körülnéztem. Esme a földön zokogott könnyek nélkül, míg Carlisle vigasztalta, de az ő szemében is fájdalom csillant. Rosalie felrohant a szobába, Emmett pedig a kanapén ült, és annyira szomorú arcot vágott, hogyha nem ismerném azt hinném világ életében csak egy szót ismert az érzésekről, és az is csak a fájdalom. Nessi Bella ölében sírt, míg Bella még mindig nem fogta fel az elhangzott szavak értelmét. Értelmét? Mi értelme van annak hogy egy lány meghal holott már a jövője kezdetét vehette volna. Edward csendesen leült egy fotelbe és maga elé meredt. Míg Jasper is fájdalmas arckifejezést vett fel. Ilyenkor igaz rá a világfájdalmas képű szöszi megnevezés. Jacob meghúzta magát az egyik sarokban. Seth pedig kirohant az erdőbe. Aztán fájdalmas farkas nyüszítést hallottunk. Nem tudtam átérezni a fájdalmát. Mert én nem tudom elképzelni hogy Jasper-t elveszítsem. Akkor én is megszűnnék létezni. Én Sam-et úgy vesztettem el mint testvéremet és legjobb barátnőmet egyben. Míg Seth úgy vesztette el mint élete szerelmét. Ekkor felállt Jasper és így szólt:
-Van még remény. Nem biztos hogy így fog történni, de ha igen az is később. És nem hiszem hogy a fogva tartóik megengednék hogy Sam-et megölje a vámpír. Én azt mondom induljunk el mindannyian a folyó másik partjára. Ők öten vannak mi meg nyolcan. Biztos lesz még a folyó túloldalán „nyom”. Induljunk el és nagyobb esélye van a túlélésre. Nos?- kérdőn nézett ránk.
-Rendben van. Emmett, Edward, Alice, Jasper, Rosalie, és én megyünk el. Bella, Esme ti maradjatok itt és vigyázzatok a többiekre. Jacob, te pedig ne engedd hogy Seth utánunk jöjjön. Mindenkinek jó lesz így?- kérdezte Carlisle.
Mindenki helyeslően bólintott. Rosalie lerohant a lépcsőn és most láttam a reményt a szemében. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk a folyóhoz. Nem adjuk fel mert tudjuk hogy a remény hal meg utoljára.