Figyelem!

Sziasztok!
Csak annyit szeretnék közölni, hogy mivel itt a suli így ritkábban fog jönni friss. Lehet hogy egy hónapban csak egy fejezet lesz fenn, mert most jönnek a vizsgák meg a felvételik meg stb. Remélem nem nagy gond, de mindenféleképpen be fogom fejezni! Megértéseteket köszönöm!

17.fejezet-Egy angyallal töltött percek

Csendesen sétáltunk egymás mellett Tom-mal. Nem szólaltunk meg, mert ez a csönd nem feszélyeztetett hanem kellemes volt. Kiértünk arra a rétre ahol baseball-ozni szoktunk. A természet illata teljesen magával ragadott. Lehuppantam a fűbe Tom pedig velem szembe ült.
-Mesélj magadról- kértem, és bociszemekkel néztem rá. Hangosan felnevetett majd mesálni kezdett.
-17 évesen a barátnőmmel moziba indultunk. Tudniillik nagyon szerettem Őt. Érte képes lettem volna bármit feladni. Mindenhol biztonságban akartam tudni. De egy sötét sikátorban ránk támadtak. A barátnőmet megölték, de engem átváltoztattak. Fel akartam keresni egy vérfarkast, és meg akartam kérni rá, hogy öljön meg. De ekkor bejött a képbe Peter és fiának fogadott. A képességem az hogy egy érintéssel meg tudnak nekem mutatni az emberek ill. vámpírok mutatni emlékeket. Egy nap Peter megmutatta azt az emléket amin veled találkozott többször is. Hangot adtam nem tetszésemnek és bezárt alulra. A többit pedig tudod.- mesélte lehangoltan. Nem tudtam átérezni a helyzetét, hogy milyen az mikor a szerelmedet, elveszik tőled, téged meg öröklétre kényszerítenek. Az a fojtogató bánat valószínűleg nem múlik soha. Legfeljebb csak enyhül. De soha nem válik érzékelhetetlenné.
-Én sajnálom. Próbálom átérezni a helyzeted de nem megy. Nem tudom érezni az milyen az mikor élted értelme nélkül kell folytatnod az léted. Ez borzasztó. Sajnálom.- mondtam és a kézfejemet az övére tettem. Küldött felém egy halvány mosolyt. Belenéztem vörös íriszébe. Szemében fájdalom, veszteség, és remény csillant. Fájdalom az apja és barátnője miatt, veszteség a szerelmes elvesztése miatt, remény hogy talán Ő is megérdemli a gyilkolás mentes életet. Ekkor egy ismerős illat csapta meg az orrom. Felpattantam és elkezdtem futni az illat irányába. Nem törődtem Tom kiabálásával csak futottam. Éreztem ahogy a hűs szellő az arcomba csap. A fák gyenge csíkként tűntek el mellettem. Nem voltam képes megállni. Mikor e legközelebb éreztem az illatot lelassítottam és teljesen az ösztöneimre hagyatkoztam. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Észak felé a legerősebb az illat így továbbindultam.
Elkezdtem kicsit gyorsabban menni mint egy ember de nem érdekelt. Meg kell találnom Őt. Az illat egyre jobban erősödik és az erdő közepén vagyunk. És ez nem jelent jót. Hirtelen megtorpantam. Előttem ült Maggie a földön. Vállig érő szőke haját lebegtette a szél, kék szemei a sírástól piroslottak. A földön ült és maga elé bámult és könnyei csak úgy folytak végig az arcán. Szívszaggató látvány volt. Az emberek azt mondják ha egy kisgyerek sír, vagy fájdalmat érez, az a tapasztaltabb is átérzi. Én meg teljes mértékben átéreztem fájdalmát. Emberi tempóban odasétáltam hozzá. Nem érdekelt Jasper, nem érdekelt most semmi. Csak az számított hogy láthatom és senki nem áll az utamba. Lassan mentem nehogy megijedjen. Mikor már pár lépéssel álltam előtte felemelte a fejét. Arcán először döbbenet, majd félelem lett úrrá. Örömömben egy könnycsepp gördült le az arcomon. Leguggoltam elé kezemet az álla alá helyeztem. Felemeltem fejét és a sírástól kipirosodott szemébe néztem:
-Hogy hívnak?- kérdeztem, és arca ellágyult egy pillanatra.
-Maggie- mondta akadozva és így sem tudta rendesen kimondani
-Nos, Maggie, mit keresel itt?- kérdeztem és egyre hevesebben dobogott a szívem. A tudat hogy itt ül előttem a húgom, mindennél jobb érzés volt. Ekkor megéreztem valamit. Vagy inkább valakit. Pár méterrel lehetett távolt tőlem. Egyre gyorsabban jött, míg meghallottam légzését. Megfordultam és Seth állt előttem. Intettem neki hogy ne szólaljon meg így csak odajött és leguggolt mellém kezét a vállamra rakva, és Maggie felé fordult.
-Nos Maggie?- kérdeztem. Seth arca ledöbbent majd ellágyult. Annyira aranyos volt ahogy elbűvölve nézte Maggiet.
-Iddde keveredddtem valahogy- mondta és egy pillanatra Seth-tel egyszerre mosolyodtunk el. Annyira édes volt ahogy a d- betűt mondta.
-Nos, Maggie bemutatom egy nagyon jó barátomat. Ő Seth. És mi most hazaviszünk.- mondtam bár a gondolatra megszakadt a szívem.
-Seeeeeeeeeeth- csillant fel egy pillanatra Maggie szeme és elnyújtotta a Seth szót. Ezen mindketten felnevettünk. Ekkor Maggie hirtelen felpattant és rám vetette magát és teljes erejéből megölelt. Az örömtől egy könnycsepp gördült ki a szememből amit Seth, Maggie háta mögött letörölt. Tudtam, lassan ideje elindulni.
-Maggie indulhatunk?- kérdeztem pár perccel később.
-Veletek?- kérdezte és én tudtam mire utal. Velünk akart hazajönni. Szívem egy percre belesajgott a fájdalomba, de tudtam hogy nem messze innen egy család várja haza. Ránéztem Seth-re és az ő arca is fájdalmat suggalt. Maggie odament lés megölelte őt is. Seth szeme ragyogott. Én meg elgondolkodtam hogy hogy bízhat meg ennyire bennünk? Nem fél tőlünk?
-Nem lehet kicsim. Neked megvan a családod- mondtam majd felkaptam a kezembe és elindultam vele. Láttam hogy bánatosan lebiggyeszti az állát. Seth megfogta a kezem, és úgy mentünk az illat alapján, Maggie otthonához. Fél óra múlva ott is voltunk, és én kihasználtam minden pillanatot hogy vele lehessek. Mesélt a családjáról, majd elmondta azokat a mondókákat amit az oviban tanult. Nagyon örömteli perceket szerzett nekünk. Nehéz szívvel bár, de becsöngettem a nagy fehér házba. Pár perc múlva, egy szőke 35 év körüli nő lépett ki az ajtón. Egyből egy műkörmös szolicica jutott róla eszembe. És nem álltam messze az igazságtól. Arcán közömbösség volt.
-Mégis mit csinál maga Maggie-vel?- kérdezte tőlem. A fájdalom miatt egyre több érzés kavargott bennem és éreztem hogy lassan kitörök de annak nem lesz jó vége.
-Hazahoztam a lányát.- mondtam neki higgadtan habár a bensőmben már tűz égett a düh miatt. Kikapta kezemből Maggiet majd beküldte a házba.
-Ne merjen még egyszer hozzányúlni- mondta dühtől izzó szemekkel.
-Még szép hogy hozzáértem. Az erdő közepén ült és sírt.Egyedül.- kiáltottam neki.
-Megtalálták volna.- mondta higgadtan. Kész, vége. Ennyi. Már nem fogtam vissza magam.
-Maga idióta. A négyéves kislány egyedül volt az erdőben. Maga felelőtlen barom. Mi van ha baja esik? Majd megtalálják holtan? Nem is értem hogy lehet maga anya? Egyetlen amit szerethet az a szolárium és cuki rózsaszín. Mert egy anya már égen földen kereste volna eltűnt gyermekét. És nagyon nagy hálával tartozik nekünk.- mondtam mérgesen.
-Takarodj innen te csitri. Senki nem kérte hogy hozd el- köpte felém a szavakat. Annyira mérges voltam hogy támadóállásba görnyedtem és morogtam alig hallhatóan és készültem volna ráugrani a torkára mikor egy hideg kéz érintését éreztem a bal vállamon, a jobb vállamon pedig Seth kezét éreztem.

16.fejezet-Az új családtag

Mindenki az ajtó felé kapta a fejét. Az ajtó kinyílt és belépett rajta Tom. Annyira megörültem neki hogy odafutottam hozzá és megöleltem. Tom habozva bár, de visszaölelt, amit Seth csak egy morgással jutalmazott. Észre sem vettem hogy Seth is felébredt, így kibontakozva az ölelésből odatáncoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára. Aztán mindenki Tom felé fordult.
-Eltűntél- mondtam neki, mire Ő csak bólintott egyet.
-Igen, elmentem Peter után.- mondta enyhe gúnnyal a hangjában. Megértettem hogy nem akarja az apjaként emlegetni, hisz én sem mondanám apámnak ezt a szadista állatot.
-És jutottál valamire?- kérdezte Alice csilingelő hangján. Most ebben a percben mintha ezer kellemes hangú apró csengő szólalt volna meg. Ezen a gondolaton elmosolyodtam.
-Nem. Nyomát vesztettem a folyónál. De nem hiszem hogy bántaná Sam-et. Ha meg igen én magam végzek vele. Mert Ő egy öntörvényű, szadista állat, akinek a pokol tüzében kellene égnie- mondta majd a kezeit ökölbe szorította. De nem kell neki is olyan életet élnie mint apjának. Csatlakozhatna hozzánk is, hisz mi is állatvéren élünk. És egy próbát megér, hisz megmentette az életem már az első nap.
-Szerintem ez jó ötlet- mondta Edward. El is felejtettem hogy az agyamban is turkálnak.
-Ki maradtunk valamiből?- kérdezte Esme.
-Nem semmiből- mondtam. Végignéztem a családon. Mindenki arca közömbös volt, de Tom arcán csak dühöt és fájdalmat láttam.
-Mi lenne ha megpróbálkoznál a vegetáriánus életmóddal?- kérdezte Carlisle. Egy pillanatra felcsillant a szeme, de aztán csak szomorúságot láttam. Ingatta a fejét majd válaszol.
-Úgysem sikerülne. Pedig de jó lenne nem embereket megölni. A tudat hogy elveszek valakit a családjától, nem épp volt kellemes érzés. De apám így nevelt- mosolyodott el keserédesen.
-Mi nekünk is el kellett kezdeni. Csatlakozz hozzánk, mi segítünk benne. Miután uralod az ösztönöd elmehetsz de maradhatsz is- mondta Edward. Meglepett a kedvességük.
-Megmentetted Sam életét. Ennyivel tartozunk hogy segítünk, ha te is akarod- mondta Alice.
-Azt hiszem egy próbát megér. Megpróbálok vega lenni. És nem is tudom mit mondhatnék. Nagyon köszönöm- mondta majd elmosolyodott. Ez az igazán, szívből jövő mosoly volt. Alice, Rosalie és Esme elmentek rendbe tenni a vendégszobát, ami inkább egy hálószoba volt. Edward és Bella elment Tom-mal vadászni, és Jasper meg Emmett is ment velük hátha esetleg valami baj lenne. Nessi Jake-kel volt La Push-ban. Én felmentem a szobámba és jött velem Seth is. Leültem az ágyra. Seth pedig leült a székre. Ebben a fél órában nagyon távolságtartó volt velem, és ezt szóvá is tettem. Azt mondta hogy majd megbeszéljük. Nem erőltettem a dolgot, de most már az oldalamat fúrta a kíváncsiság. Még egy rossz dolog amit eltanultam Alice-től, gondoltam magamban. Odamentem Seth- hez és leültem a földre hogy a szemébe nézhessek. Nem tudtam semmit kivenni az arcából, és ez zavart. A szemébe néztem és megszólaltam:
-Mi a baj Seth?- kérdeztem tőle. Arca még mindig közömbös volt de ahogy rám nézett az arca ellágyult.
-Semmi, csak tudod nem tetszik ez a Tom fiú. Arra gondolok hogy mi van ha szövetkezett az apjával? Akkor nagyon könnyű préda leszel és mi sem tudunk megvédeni. Ha meg valami bajod esne én megőrülnék.- mondta nekem. Óóó… drága Seth. Egyetlen kis farkasom.
-Hát ez a baj? Ne aggódj nem hiszem hogy nagyon szövetkezne az apjával. Ugyanis az apja őt is bezárta ahova engem. És kiderült hogy zsigerből utálja az apját, egyrészt azért amit velem tett, másrészt azért amiért nomád- soroltam fel neki az ellenérveket. Ahogy láttam nem nagyon sikerült meggyőznőm. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, én felpattantam és megcsókoltam. Hevesen csókolt vissza és a kezét a derekamra tette és közelebb húzott magához. Éreztem forró leheletét a torkomban. Egyre hevesebben csókolt és elkezdtünk hátrálni az ágy felé. Én voltam alul, Set pedig fölül. A szívem őrült kalimpálásba kezdett, a levegőt pedig szaporán vettük. Megfogtam a pólója alját és felfelé kezdtem húzni. Elmosolyodott és levette. Újra csókolni kezdett, de ezúttal a nyakamat halmozta el édes csókjaival. Én felemeltem a fejét hogy újra megcsókolhassam. Nem ellenkezett, és egyre hevesebben csókoltuk egymást. Mellkasát kezdtem el simogatni, mire ő nyögött egyet. Ekkor hallottam valami nagy csattanást és az ajtó irányába néztem. Az ajtóban ott állt Alice és Emmett. Seth legurult rólam és fülig vörösödve felvette a pólóját. És is fülig vörösödhettem mert Emmett igencsak vigyorgott. Bosszúsan néztem rájuk.
-Nem ismeritek azt a szót hogy kopogás- kérdeztem bosszúsan, de a zavartságom nem múlt el.
-Bocsi nem tudtuk hogy ilyen fontos dolgotok van, csak szólni akartam hogy megjöttünk- mondta Emmett vigyorogva mire én egy nyakast adtam neki és lefutottam.
-Na várj csak ezért még kapsz- mondta nevetve majd jött utánam. Lementem és a nappaliba volt mindenki, Tom-ot is beleértve. Odasétáltam elé.
-Na milyen volt?- kérdeztem.
-Borzalmas. De meg lehet szokni- mondta és vágott egy fintort. Mindenki elkezdett nevetni.
-És mit ettél?- kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
-Medvét- mondta, ekkor Emmett beszólt.
-Jó választás öcsi!- mondta vigyorogva.
-De a hegyi oroszlánt sem vetem meg- mondta majd elmosolyodott.
-Az se rossz. Nekem személy szerint a hegyi oroszlán favorit.- mondtam neki és mosolyogtam.
Boldog voltam mert körülöttem mindenki boldog volt. Érezni lehetett a boldogságot a levegőben. Ekkor kopogtak az ajtón és belépett Nessi és Jacob.
-Sziasztok- mondtam nekik.
-Sziasztok. Ööö…téged ismerlek?- kérdezte Nessi Tom felé fordulva. Azonban Tom elkezdett morogni. Gondolom megérezte Jacob szagát. Hát igen.
-Nem hiszem- szűrte ki a fogai közt és felegyenesedett.
-Tom vagyok- nyújtott kezet Nessinek.
-Én meg Renesmee de szólits csak Nessinek.- mondta Nessi mosolyogva.
-Én meg Jacob Black- mondta Jacob.
-Aha és gondolom vérfarkas.- mondta Tom.
-Igen. Te meg bizonyára az új vérszopó.- mondta Jacob mosolyogva.
-Ööö….ha nem gond én elmegyek sétálni- mondta nekik.
-Én meg megyek meglátogatom anyuékat- mondta Seth
-Igen Sue már szólt hogy szóljak neked- mondta Jacob és Seth elindult kifele. Én kitáncoltam Seth-ez és megfogtam a csuklóját. Meglepetten nézett rám majd elmosolyodott.
-Köszönés nélkül elmenni? Illetlenség- vágtam a fejéhez tréfálkozva.
-Igaz- mondta majd megcsókolt lágyan.
-Holnap jövök- mondta és elment az erdőbe. Én is elindultam egy kis sétára, de hallottam hogy valaki mögöttem lépdel. Megfordultam és Tom vigyorgó arcát láttam magam előtt.
-Ha nem gond jövök én is- mondta
-Nem gond persze gyere csak- mondtam majd ketten elindultunk az erdőbe.

15.fejezet-Az igazság

Hosszú percekig néztük egymást majd megszólalt.
-Figyelj Sam. Biztos nem ez lesz a legjobb beszélgetésünk egész életünkben de szerintem ezt jogod van megtudni- mondta de elhallgatott. Kezdett fogyni a türelmem és dühösen ránéztem.
-Ne terelj Jasper! Mondd a lényeget. Gondolom nem azért rángattál ide hogy most a jogaimról beszéljünk- mondtam neki kissé flegmán és megütközve nézett rám.
-Hát jó.- mondta jeges hanggal. -Emlékszel arra mikor kissé kiborultam amikor meséltél apádról?- kérdezte lágyabb hangnemben. Most komolyan idegesíteni akar?
-Persze! Csak jó lenne ha végre kimondanád amit akarsz.- mondtam dühösen.
-Szóval. Meséltél a vámpírról akit anyukád megbízott hogy vigyázzon rád- mondta majd elhallgatott.
-Igen Jasper. Tudom- mondtam neki. Kezdtem egyre jobban dühbe gurulni. Már a kezem remegett az indulattól. Miért nem képes egyszerűen elmondani? Ehelyett itt húzza az idegeim.
-Nos az a vámpír én voltam- mondta csendesen. A levegő benne akadt a tüdőmben, a szemeim kitágultak. A torkom kiszáradt, és nem bírtam megszólalni. Hogy ő lett volna az a vámpír akitől apám elrabolt? Az lehetetlen. Olyan nincs. Hisz neki a Cullen családdal kellett volna lennie. Biztos csak álmodom. Magamba csíptem, és fájt, tehát nem álmodom.
-Hogy lehet?- csak ennyit bírtam kinyögni. Nem jött értelmes mondat a számra. Leültem egy farönkre és a térdembe hajtottam a fejem. Hallottam hogy Jasper kifújja a levegőt majd megszólal:
-Anyukád testvére voltam. Hamar elhagytam. Amikor Cullen-ékkal éltem, egy kis időre elmentem a családból mert rátámadtam Bellára. Ekkor még nem volt vámpír. Hazajöttem anyukádhoz, és láttam hogy terhes. Aztán elmesélte hogy egy vámpírtól terhes. Azt akartam hogy vetessen el, mert tudtam hogy bele fog halni a szülésbe. De nem tette. Ekkor már nagyobb volt az önuralmam, és ott voltam a születésnél. De belehalt a szülésbe.- mondta, és hangja szomorúan csengett. Tátott szájjal bámultam rá. Tehát akkor Ő a nagybátyám. Vérbeli rokonok vagyunk. Ezt a tényt még mindig nem tudtam teljesen felfogni. Jó. Tegyük fel az elmélet kedvéért hogy tényleg ő a nagybátyám. De akkor Rosalie? Ő meg a nagynéném?
-Miért nem változtattad át?- kérdeztem halkan.
-Nem akartam neki olyan létet adni, amit nem akarna. Hidd el nem akart volna vámpír lenni!- mondta de erre az egy mondatra én dühös lettem.
-Honnan tudod? Hisz vámpír léted alatt állításod szerint egyszer láttad! Akkor meg? Ha átváltoztatod akkor nem lenne gond. Lenne Maggie, én Ő. Talán még az apám is. De erre nincs se Maggie se Ő. Öntörvényű vagy Jasper. A saját fejed után mentél. Pedig lehet hogy nem akart meghalni.- ordítottam neki dühösen.
-Nyugodj meg. Nem értesz semmit. Ez nem így volt. Logikus hogy inkább meghal minthogy vámpír legyen.
-Semmiképp sem logikus. Mi van Bellával? Ő is vámpírt akart lenni, a francba is. Anyám sem akarhatott meghalni- mondtam neki.
-Sam, fejezd be. Nem tudsz anyádról semmit mégis azt hiszed tudod mit akart. Pedig nem! Egyedül téged akart. És nem akart vámpír lenni. Nem akart a fajtánkhoz tartozni. Értsd már meg végre.
-Hát jó.- mondtam majd elkezdtem rohanni. Miért nem akart anya olyan lenni mit mi? Akkor most boldogan élhetnénk. Semmi akadály nem lenne a boldogsághoz. Futottam és élveztem ahogy a hideg levegő az arcomba csap. A könnyek végig folytak az arcomon. Anyámnak lett volna lehetősége a túlélésre. El kéne mennem Forks-ból. Ha elmegyek minden könnyebb lesz…egy időre. Igen ez, az. Elmegyek Forks-ból. Elmegyek innen, ahol a baj csőstül jött rám. Észre sem vettem hogy hazaértem. Mindenki kint állt a verandán, még Jasper is. Mikor megláttam halkan felmorogtam de tudtam hogy hallották mert meglepődve néztek rám. Alice odaszökkent mellém és maga elé fordított.
-Nem mehetsz el Sam. Mindent megoldunk.- mondta Alice. Magamban felkacagtam. Ha tudnád te azt amit én.
-Nem szeretnék maradni. Itt az életem megváltozott jó és rossz irányba. Ezért elmegyek egy kis időre- mondtam majd beindultam a házba. Már épp a lépcsőn tartottam mikor egy erős kéz megfogott. Felszisszentem és megfordultam. Ki állt előttem? Jasper. Mit akar? Még valami a múltból?
-Nem mehetsz el Sam- mondta nekem suttogva.
-Ó dehogynem- mondtam. Erre már a Cullen család többi tagja is bent volt.
-Én meg azt mondom hogy nem. És ezzel el van intézve.- mondta Jasper kissé hangosan. Erre már nagyon mérges lettem.
-Miért ki vagy te az apám? Nem mondod meg hogy mit csinálok.- mondtam neki. Szemei feketére változtak.
-Nem vagyok az apád. De ne felejtsd el hogy még a rokonod vagyok.- mondta jeges hangján.
Mindenki meglepetten nézett Jasper-re majd rám. Arcuk megfagyott majd Alice megszólalt.
-Kije vagy neki?- kérdezte mosolyogva. Hogy képes még ilyenkor is mosolyogni?Miért nem utálnak még? Hisz épp Jasperrel ordítoztam az előbb. Legalább Alice-nek kéne engem utálnia. Rájöttem hogy nem akarok elmenni innen. Hisz ők a családom. Köztük van vérrokonom is. Jó oké, Jasper követett el hibát. Nem is kicsit. De mindenki követett el hibákat életében. Én meg csak leordítottam holott Ő sokkal többet tudott az anyámról. És örülnöm kéne hogy van egy ilyen „nagybátyám” mint Ő. Mert Jasper a többiekkel együtt egy igazi kincs. Szó nélkül megöleltem Jasper-t. Meglepte a reakcióm de azért visszaölelt. Alice csak rám mosolygott én meg kibújtam Jasper öleléséből, és belenéztem immár aranybarna szemeibe.
-Én sajnálom, csak kissé meglepett amit mondtál. És nem akartam felfogni hogy anyám tényleg nem akart olyan lenni mint mi. Csak a saját elveimet néztem, és nem képzeltem magam az Ő helyébe. De valamit tudnod kell. Én nagyon szeretlek titeket-nézett mindenkire, mire mindenkitől egy meghatott pillantást kaptam- nekem Ti letettek a családom. A szívemben az igazi családom által keletkezett űrt Ti betöltöttétek. És nagyon hálás vagyok nektek.- mondtam és ránéztem mindenkire.
-Nos visszatérve ki vagy neki Jasper- kérdezte Rosalie, de nem bírta elrejteni a vigyorgását. Hisz Rosalie most akkor a nagynéném. Ezen mosolyognom kellett.
-A nagybátyja. Az anyja testvérei vagyunk Rosalie- mondta Jazz. Rosalie lefagyott.
-Sam Susan lánya?- kérdezte Rose.
-Mint hallod- mondta Jasper. Pár tizedmásodperc alatt Rose a nyakamba ugrott.
-Oké, ez zavaros- mondta Esme.
-Sam anyukája, Susan az mi testvérünk. Csak mi 16 éves korunkban elszakadtunk egymástól és nem tartottuk a kapcsolatot.- magyarázta Rose majd megpuszilt.
-Óóó…micsoda családi dráma- mondta nevetve Emmett.
-És az igazi dráma csak most kezdődik- mondta Edward mire mindannyian a házba belépő alakot néztük.

14 fejezet-Újra itthon

Mikor felkeltem a saját szobámban voltam. Körbenéztem és Seth ült az ágyam végébe. Az arcán mérhetetlenül nagy fájdalmat és bizonytalanságot vettem észre. Lerúgtam magamról a takarót és odamásztam hozzá. Habár nem fájt semmim, a karom még elég csúnya volt de a lábam kezdett gyógyulni. Meglepetten nézett rám majd szorosan magához ölelt. Nem szólt semmit, csak ölelt, mintha félne attól hogy elveszítene. Miután kibontakozott az ölelésből rám nézett. A szemében szerelmet, dühöt, és fájdalmat véltem felfedezni. Megsimítottam az arcát és megszólaltam:
-Mi a baj?- kérdeztem.
-Szerinted mi lenne?- csattant fel mérgesen- Az a mocsok megkínzott, csoda hogy nem haltál bele. A fia pedig majdnem megölt. Két hete fekszel itt lebegve élet-halál között. Azt hittük nem éled túl. Az egész család bizonytalan volt az állapotodat illetően.- mondta mérgesen. Két hete fekszem itt? És Seth ennyire aggódik? Hisz élek!
-Seth, nyugodj meg minden rendben van. Itt vagyok és virulok- mondtam neki majd megcsókoltam. Visszacsókolt, de a csókja mohó és követelőző volt, és mégis gyengéd. Kezeimmel belemarkoltan a hajába mire Ő még jobban magához húzott. A csókot nagy bánatomra befejezte, mert levegőre volt szükségünk. Majd magához húzott és így szólt:
-Nem akarlak elveszíteni. Te nagyon sokat jelentesz nekem Sam. Nem csak a bevésődés
miatt. Egyszerűen veled akarok lenni minden percben. Ha nem vagy velem és érzem a hiányod megőrülök. Amikor az a szemét elrabolt olyan volt mintha eltűnt volna belőlem az élet. De mikor megláttalak, visszatért az életem és csak meg akartam ölni azt aki ezt tette veled. Ha még egyszer eltűnsz én belehalok- mondta nekem fájdalmas szemmel. Hogy érdemeltem ezt meg? Itt ülök a világ legtökéletesebb fiújával, és barna szemeibe mélyülök.
-Én is szeretlek Seth. Ígérem soha többet nem fogsz elveszíteni. Nekem is nagyon fájt a hiányod. Mikor azt hittem meg fogok halni, csak azért voltam boldog mert megismerhettelek téged, és a családomat- mondta halkan. Lehajtotta a fejét és megcsókolt. Ez a csók nem volt se durva, se követelőző, hanem gyengéd és romantikus. Nyelveink táncot jártak egymással. Nem akartam hogy valaha is véget érjen a pillanat, de kopogás nélkül betoppant a szobába egy csodabogár és a nyakamba vetette magát.
-Víííí…Sam úgy örülök hogy végre felkeltél- mondta Alice és olyan szorosan ölelt hogy azt hittem kinyomja a maradék szuszt belőlem.
-Ó…Alice- mondtam neki és visszaöleltem. Kissé fájt még ez a mozdulat de kibírom.
-Várj hívom a többieket- mondta majd kiszökkent a szobából. Pár másodperc múlva az egész Cullen család fent volt. Nessi odarohant hozzám bebújt az ágyba és megölelt. Annyira aranyos volt. És már úgy nézett ki mint egy 17 éves. Még én is meglepődtem milyen szép lány lett belőle. Haja ugyanolyan volt mint Edward-é, csak megnőtt, arca szív alakú volt és elég éretten nézett ki.
-Örülünk hogy felkeltél. Hogy érzed magad?- kérdezte Esme és letérdelt az ágy mellé. Szorosan megöleltem.
-Jól vagyok. Egész jól- suttogtam és a többiekre és rá néztem. Mindenki sorba megölelt én meg nem győztem hálálkodni hogy megmentettek.
-Ez természetes hogy megvédünk. Hisz a családunk tagja vagy. Megvédjük a családtagjainkat- mondta Jasper. Annyira jól estek ezek a mondatok hogy elkezdtem könnyezni.
-Köszönöm- suttogtam hálásan. Majd Carlisle odajött és megvizsgált.
-Nagyszerű. A sebeid hamar begyógyultak, főleg a karcolások. Az égésre adok krémet mert már az sem veszélyes- mondta Carlisle.
-Rendben köszönöm- mondtam majd mindenki kiszállingózott a szobából. Seth befeküdt mellém. Ásítottam egy hatalmasat ezért Seth betakart.
-Aludj szépen- mondta majd elkezdte simogatni a hajamat, én meg elaludtam.
***
Mikor felkeltem Seth mellettem szuszogott. Annyira édes volt ahogy aludt. Semmi pénzért nem keltettem volna fel, ezért óvatosan kihámoztam magam az öleléséből. Felvettem egy toppot és egy térdgatyát majd lesétáltam. Mindenki lent ült a nappaliba és mindenki arcáról sugárzott a boldogság. Rosalie Emmett mellett ült a kanapén és nagyban vitatkoztak valamin, de Emmett vigyorgott szóval nem lehetett nagy vita. Alice Jasper vállára hajtotta a fejét és vidáman csacsogott Bellával aki Edward ölében ült. Esme ha jól hallom a kaját kevergette míg Carlisle egy könyvet olvasott. Ahogy beléptem mindenki rám emelte a tekintetét és elmosolyodott:
-Na mi a pálya hugi?- kérdezte Emmett, miközben nagyon vigyorgott. Ebből most valami vicces beszólás lesz, azt érzem.
-Semmi különös- mondtam majd elsétáltam a konyha felé. Emmett jött utánam és felült az asztalra.
-Na de Emmett. Illik az asztalra ülni?- kérdezte Esme és játékosan letessékelte az asztalról. Emmett leugrott és elém állt.
-Te még ígértél nekem valamit, mielőtt elraboltak volna- mondta és az utolsó pár szóra elhúzta a száját.
-Emmett nem- mondtam majd elvigyorodtam.
-Légy szíves. A kedvemért- mondta majd boci szemekkel nézett rám. Erre még jobban elkezdtem nevetni.
-Nem. Majd máskor- mondtam neki, de ekkor az egész Cullen család bent volt a konyhába.
-Valamiről lemaradtunk?- kérdezte Alice és elmosolyodott.
-Emmett birkózni akar- mondtam nevetve.
-De most ebbe mi olyan rossz?- kérdezte Emmett.
-Majd holnap! Ígérem.- ígértem meg Emmett-nek .
-Ja persze. Múltkor is ezt mondtad- mondta duzzogva.
-A múltkor közbejött valami. Tudod mit? Kezet rá- mondtam és kezet fogtam Emmett-el.
-Éhes vagy Sam?- kérdezte tőlem Esme.
-Nem, inkább csak levegőzők egyet- mondtam majd kisétáltam a verandára. Élvezettel szívtam be a friss levegőt. Nem is tudom mikor élveztem utoljára ennyire az erdő illatát. Aztán eszembe jutott valami. Jasper tartozik nekem egy magyarázattal, hogy miért lett annyira dühös mikor apámról beszéltem. Épp benyitottam volna, mikor egy kemény márványtestbe ütköztem. Jasper állt előttem és egy pulcsit tartott a kezében.
-Bocsi. Tessék egy pulcsi mert elég hideg van- mondta majd odaadta a pulcsit.
-Köszi.- mondtam majd leültem. Leült mellém. Tökéletes időzítés arra hogy megkérdezzem tőle. De nem mertem. Féltem hogy megint dührohamot kap.
-Félsz- állapította meg Jasper.
-Igen, félek. De csak mert meg akarok kérdezni valamit- mondtam majd lehajtottam a fejem.
-Hát akkor kérdezed- mondta majd bíztatóan rám mosolygott.
-Miért dühítettelek fel mikor apámról beszéltem?- kérdeztem félve. Arcán nem vettem észre semmit. Egy perc kínos csönd után megszólalt.
-Hozzád van köze. De be kéne menni mert igen hűvös a levegő.- mondta majd felállt és elindult befele. Gyorsan felpattantam és elkaptam a csuklóját, majd magam felé fordítottam. Ha akart volna simán bement volna de nem ment.
-Tudni akarom az igazságot- szűrtem ki a fogaim közt. Meglepetten nézett rám.
-Majd megtudod- mondta ugyanabban a hangnemben mint én.
-Nem- csattantam föl- Most akarom tudni. Ha hozzám van köze tudni akarom. –mondta neki szinte kiabálva.
-Tudni akarod? Akkor ha elmondom magadra vess- mondta majd felkapott a hátára és elkezdett futni. A hideg szél az arcomba csapott és a hajamat tépte. Utálom ha valakinek a hátán kell utaznom. Kezdtem rosszul lenni.
-Jasper tegyél le!- mondtam de még mindig futott- Azt mondtam tegyél le. Megállt majd letett. Körbenéztem és a baseball réten találtam magam. Jasper előttem állt. Az arcomat fókuszálta gondolom az érzéseimben kutatott. Nem tudtam most mit érezzek. Dühöt? Félelmet? Bizonytalanságot? Hosszú percekig néztük egymást majd megszólalt.

13.fejezet.-A szabadság

Ma álom nélkül aludtam. Hát persze hogy is aludhatnék álommal, ha olyan reménytelen helyzetben vagyok mint most. De amikor kinyitottam a szemem nem Tom védelmező karjaiban ébredtem, hanem egy ágyon feküdtem lekötözve. Próbáltam kiszabadulni de túl gyenge voltam ahhoz. Az utóbbi napok megtették a hatását és rendesen kimerültem. Ekkor hallottam hogy nyílik az ajtó. Aztán Peter lépett be.

-Jó reggelt szépségem. Ne aggódj, jó kezekben leszel.- mondta nekem majd behívta a többieket. Nem értettem mit akar. Körbe néztem a szobában. Sok gyertya volt benn, de csak azok adták a fényt. Ablak nem volt. Aztán volt az ágy amin feküdtem. Ennyi volt a nagy berendezés. Peter mellém állt, és megfogta a gyertyát.

-Ne aggódj nem fog fájni. Csak egy kicsit- mondta és tudtam mit akar. Csak egy „kicsit” meg akar égetni. Csak hogy kínozzon. Csak hogy fájdalmat okozzon. És akkor tegyem fel a kérdést: Miért? Mert Peter egy szadista állat, és imádja ha fájdalmat okoz valakinek. Főleg ha olyannak okoz fájdalmat aki visszautasította. Ekkor perzselő érzést éreztem a kezemnél. Fájdalmasan felsikoltottam. A láng úgy égette a karomat mintha legalábbis valami gyúlékony anyag lenne a karomon. A sikításom velőtrázó volt. Ezen Peter-ék jót röhögtek. Meg akartam halni. Nem akarom hogy kínozzon.

-Ölj meg az sokkal egyszerűbb- szűrtem ki a fogam közt.

-Nem, hallani akarom hogy szenvedsz. Hallani akarom hogy a bocsánatomért könyörögsz.- mondta kéjesen majd átsétált a másik oldalamhoz. Ott is égett a karom. Felszisszentem de nem sikítottam. Ha már fáj szenvedek magamban. Nem adom meg neki az örömöt hogy hall engem sikítani.

-Azt várhatod-mondtam. Aztán a kezemről eltűnt a forróság, már nem égett annyira, de azért még nagyon fájt. Hisz ha jól tudom most eléggé megégetett. Nem akartam megnézni. De végül is rászántam magam. A kezem vérvörös volt. Tisztán kivehető volt hogy hol égette meg kicsit jobban. Aztán hirtelen éles érzést éreztem a lábamban. Peter végig karcolta a fogával mindkét lábam. Rettentően fájt és ömlött belőle a vér. Elnyomtam belülről egy sikítást, és elsötétült előttem minden. Legalább így egy kicsit megszabadultam a fájdalomtól.

***

Arra ébredtem fel hogy egy „kis” erővel bedobnak abba a cellába ahol már három napja voltam. Magamra néztem. Borzalmas látvány volt. A karom megégve, csoda hogy nem égett le, a lábam meg szinte felkarcolva. Arra volt erőm hogy felüljek és behúzódjak a sarokba. A szememmel Tom-ot kerestem. Ott ült a sarokban és a szeme izzott a szomjúságtól. Ekkor észrevettem valamit. A teste megfeszült. Mintha támadni készült volna. Úristen, hát persze. A vérem. Ekkor üvöltött egyet és rám vetette magát. Alulra kerültem és belenéztem izzó szemeibe. Még én is megijedtem ettől a nézéstől. Most fogok meghalni. Azt mondják a halálod előtt lepereg a szemed előtt az egész eddigi életed. De előttem nem pergett le semmi. És ez azért zavart. Már Tom egyre közelebb hajolt a nyakamhoz mikor felkiáltottam.

-Ne Tom, kérlek ne ölj meg. Ne pont Te ölj meg- kérleltem zokogva. Aztán hirtelen átrepült a szoba másik felére. Peter egyik vámpírja volt az.

-Még nem ölheted meg. Apád nem szeretné- mondta majd rám nézett.

-Ő nem az apám. Aki ilyet tesz valakivel- rám nézett- az nem a rokonom. Üzend meg neki hogyha kijutok innen megölöm- mondta Tom indulatosan és felpattant. Az „őr” kiment, én meg visszamentem a sarokba. Tom odaült mellém és lehajtotta a fejét:

-Sajnálom én nem akartam. Tudom hogy most utálsz de legalább bocsáss meg.- mondta még mindig lehajtott fejjel. Annyira sajnáltam. Nem tehet róla. Hisz mégis csak vámpír aki jó rég vadászott már. Kezemmel felemeltem a az állát hogy a szemembe tudjon nézni.

-Én nem haragszom. Hisz vámpír vagy. Logikus hogy így viselkedtél. Nem te tehetsz róla amit apád művel- mondta majd a szeme kicsit barátságosabb formát öltött. Aztán ránézett a kezemre. Az arca dühbe torzult. Elkezdett kiabálni:

-Hogy teheti ezt? Főleg egy olyannal aki nem tud védekezni. Most még nagy az erőfölénye. De ha megtalálnak minket akkor én magam ölöm meg.- mondta. Levette a pólóját és eltépte hogy be tudja kötni a lábam. Akaratlanul is megnéztem izmos, kidolgozott felsőtestét. A kezét pedig rátette az enyémre, és hálás pillantást vetettem rá, mert jéghideg márványbőre nagyon jól hűtötte a kezemet.

-Köszönöm- suttogtam neki hálásan.

-Ugyan semmiség.- mondta nekem és küldött egy mosolyt. Ekkor hallottunk valamit. Hatalmas dörrenést hallottunk, mintha egy ajtó beszakadna. Nem hallottam annyira tisztán mert tudtam hogy hamarosan ismét elvesztem az eszméletem. Kiabálás zaja ütötte meg a fülem. Aztán ismerős hangok de nem tudtam kivenni, hogy milyen hangok. Aztán dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Mi folyik odafent? Talán…? Nem erre gondolnom sem szabad. Nem álltathatóm magam képzelgésekkel. Nem lehet Cullen-ék. Ekkor innen az őr felment. És megéreztem valami förtelmes bűzt. Már alig-alig tudtam nyitva tartani a szemem, mikor ismerős szagot éreztem. A rács felé néztem, és két aggódó arany színű szempárral néztem farkas szemet. A rácsnál Emmett és Jasper állt. Nem hittem a szememnek, azt hittem csak álmodom. Jó lenne minél előbb felkelni, mert ezek csak illúziók. De Jasper és Emmett betörték a rácsot és mindketten odarohantak hozzám. Jasper megölelt míg Emmett megszorította a kezem. De elkezdett égni a kezem ezért felszisszentem. Ránéztem a kezemre ami csúnyább lett. Mindketten követték a pillantásom és egy emberként morogtak fel.

-Sam jól vagy? Mit tettek veled ezek a mocskok?- kérdezte Emmett. Nem válaszoltam csak elkezdtem sírni. Emmett odajött és magához húzott.

-Nincs semmi baj. Hazaviszünk, és elfelejtjük az egészet. Az én húgomat többé nem bántja senki- mondta. Húgomat? Annyira jól esett ez az egyetlen szó. Hát mégis kaptam valami jót ettől a léttől. Egy családot. Egy szerelmet. És igaz barátokat. Körbe néztem és nem láttam Tom-ot.

-Jasper hol van Tom?- kérdeztem akadozva. Remélem semmi baja nem lesz. Hisz neki köszönhetem hogy élek. Ő öntött lelket belém hogy ne adjam fel.

-Elment segíteni a többieknek. De ahogy hallom végeztek. Mindenkit elkaptunk kivéve Petert.

Ettől a mondattól ledermedten. Tom azt mondta Ő maga fogja megölni. Lehet hogy utána ment és soha többet nem látom. Soha nem köszönhetem meg neki, azt amit értem tett. Ekkor lejött hozzánk a Cullen család többi tagja. Alice, Rosalie, Carlisle, és Edward. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, úgy ahogy én is. Reméltem hogy nem lesz semmi bajuk. Rosalie odajött és megölelt:

-Nincs semmi baj? Jól vagy?- kérdezte. Persze- akartam mondani- azt a tény kizárva hogy a karom szétégett a lábam pedig fel lett nyársalva. Ahhoz képest jól. Ekkor ránézett a karomra.

-Óóó… hogy az a jó…-mondta Alice és az arcán megbánást láttam.

-Semmi gond jól vagyok- mondtam de ekkor Carlisle térdelt le elém, és kezébe vette a kezem. Felszisszentem mert hiába hűvös a keze nekem még így is fájdalmat okozott.

-Sajnálom. A kezed nagyon csúnyán megégett csoda hogy nem haltál bele.- mondta majd felállt.

-Szerintem mehetünk is haza- suttogta mellőlem Jasper. Mikor felálltam Emmett elkapott a karjaimnál fogva mert nem bírtam lábra állni.

-Majd én viszlek- mondta nekem, de ezt nem értettem teljesen mert ismét ellepett a sötétség. Csak annyit éreztem hogy szélsebesen futunk. Nem féltem a sötétségtől, mert tudtam hogy a családommal vagyok.

12.fejezet-Van még remény!

Nos úgy gondoltam most egy kicsit szemszögváltás lesz. Remélem tetszik majd. Annyit kérek hogy légyszíves egy komit hagyj hogy tudjam hogy állok! Előre is köszi és jó olvasást! <3


(Alice szemszöge)
Csend. Sehol egy mosoly, vagy egy örömteli pillanat. Ez jellemzi most leginkább a Cullen család lelki állapotát. Amióta Sam eltűnt mindenki teljesen magába fordult. Emmett Jasper és Edward állandóan keresik az idegen vámpírt, a farkasokkal együtt hátha találnak valamit, egy kis nyomot arra hogy Sam még él. De mindig csak a semmit találják. Az emlékek feltörnek bennem:
„Miután a drága vámpírok behajították azt a követ az ablakon, Emmett és Jasper szagmintát vettek. Elmentek keresni hátha találnak valamit. De visszajöttek és mondták hogy semmi nyom. Addig Sam lefürdött. Hallottam egy tompa puffanást az emeletről. Nem álltam meg hogy ne szólaljak meg:
-Sam élsz még vagy hívjak valakit?- kérdeztem kacagva. Mindenki elkezdett kuncogni mikor meghallottam a sértődött mormogást:
-Nem kell köszi.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Mindannyian egyszerre ugrottunk fel ahogy beleszagoltunk a levegőbe. Egy idegen vámpír szagát éreztük. Mindenki felszaladt az emeltre. Mindenki egy szobát nézett meg. Én egyből Sam szobájához mentem. Ott volt a legerősebb a szag. Féltem hogyha benyitok olyat látok ami egész létemben kísérteni fog. Benyitottam és Sam hűlt helyét találtam. Kinéztem a nyitott ablakon de semmit nem láttam, még a tökéletes vámpírlátásommal sem.
-Sam eltűnt- kiabáltam a többieknek. Mindenki odaszaladt és egy emberként morogtak fel.
-Elvitte- suttogta keservesen Bella.
-Ne aggódj megtaláljuk. Jasper, Emmett, Edward menjetek el az erdőbe, hátha nyomára bukkantok Sam-nek- mondta Carlisle. A nyugalmat most nem tudta belevinni a hangjába. Elég kétségbeesett hangja volt. Tudtam ha nem találjuk meg Sam-et akkor az egész család össze lesz törve.”
Hallottam hogy belépnek Jasper-ék a nappaliba. Odamentem Jasper-hez, és nyomtam egy futó csókot a szájára.
-Na, mi az? Találtatok valamit?- kérdeztem. Láttam hogy elég kétségbeesett arca volt. Tudtam hogy ez mit jelent. Mindegyikük arca búskomor volt. Még a nagy játék mackónak is. Pedig Emmett sosem volt szomorú. Ő volt a család viccgyára. Mindig nevetett. Sohasem hagyott ki egy alkalmat sem hogy ne csináljon mindenből viccet.
-Sajnos nem. De halványan éreztük a szagukat, de a folyónál már nem- mondta Edward.
-Ezek szerint lehet hogy már nem is itt vannak?- kérdezte Rosalie. Hangjában aggódalom csüngött. Rosalie saját lányaként szerette Sam-et. Pedig Rosalie nem az a barátkozó típus.
-De, úgy hiszem nem hagyták el az államot. Holnap folytatjuk a folyó másik partján- mondta Jasper majd leült mellém. Ekkor feketeség tört elő. A nappali eltűnt helyette, egy sötét szobát láttam. Egy 17 éves körüli fiú ült a sarokban. Lelkileg nagyon bántja valami. A szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozzák. Nem engedik vadászni. Ekkor kinyílt az ajtó és valakit dobtak be rajta. Mindenhol zúzódások takarják. A karjain égési sebek vannak. A szíve alig-alig dobog. A lábain nyílt sebek vannak. Sok vért veszít. Ekkor megfordult nagy nehezen. Sam volt az. Ekkor a másik vámpír nem bírt magával és rátámadott Sam-re. És akkor kitisztult a kép. Újra a nappaliban találtam magam. Mindenki kérdőn nézett rám. Most már Seth és Jacob megérkezett. Jasper ott ült mellettem, és simogatta a hátam.
-Alice mit láttál?- kérdezte bársonyos hangján. Nem tudtam megszólalni mert elkezdtem könnyek nélkül zokogni. Reszkettem. Nem lehet az hogy meghal. Nem halhat meg. Nem. Meg kell találnunk. Ekkor elöntött a nyugalom érzet. Hálásan néztem Jasper-re, majd megszólaltam:
-Volt egy sötét szoba. Bent ült egy vámpír. Szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozták, nem engedték vadászni. Aztán bedobtak egy lányt. Őt is megkínozták. A karjai tele volt égési sebekkel, a lába pedig nyílt sebekkel. A szíve alig dobogott és a másik vámpír rátámadott.- suttogtam elhalóan. Mindenki csak nézett maga elé majd Emmett megszólalt:
-Ugye az a lány nem Sam?- kérdezte bánatosan. Valahol a lelke mélyén tudta a választ, csak ő sem akarta elfogadni.
-De. Sajnos az Sam- mondta majd ismét magam elé bámultam. Hogy történhet meg? Hisz annyira fiatal még. Annyi minden ál még előtte. A boldog öröklét Seth-tel. A boldog jövő velünk. De ezt elveszi egy olyan valaki miatt akinek nem is ártott. Miért bünteti őt és minket így a sors? Körülnéztem. Esme a földön zokogott könnyek nélkül, míg Carlisle vigasztalta, de az ő szemében is fájdalom csillant. Rosalie felrohant a szobába, Emmett pedig a kanapén ült, és annyira szomorú arcot vágott, hogyha nem ismerném azt hinném világ életében csak egy szót ismert az érzésekről, és az is csak a fájdalom. Nessi Bella ölében sírt, míg Bella még mindig nem fogta fel az elhangzott szavak értelmét. Értelmét? Mi értelme van annak hogy egy lány meghal holott már a jövője kezdetét vehette volna. Edward csendesen leült egy fotelbe és maga elé meredt. Míg Jasper is fájdalmas arckifejezést vett fel. Ilyenkor igaz rá a világfájdalmas képű szöszi megnevezés. Jacob meghúzta magát az egyik sarokban. Seth pedig kirohant az erdőbe. Aztán fájdalmas farkas nyüszítést hallottunk. Nem tudtam átérezni a fájdalmát. Mert én nem tudom elképzelni hogy Jasper-t elveszítsem. Akkor én is megszűnnék létezni. Én Sam-et úgy vesztettem el mint testvéremet és legjobb barátnőmet egyben. Míg Seth úgy vesztette el mint élete szerelmét. Ekkor felállt Jasper és így szólt:
-Van még remény. Nem biztos hogy így fog történni, de ha igen az is később. És nem hiszem hogy a fogva tartóik megengednék hogy Sam-et megölje a vámpír. Én azt mondom induljunk el mindannyian a folyó másik partjára. Ők öten vannak mi meg nyolcan. Biztos lesz még a folyó túloldalán „nyom”. Induljunk el és nagyobb esélye van a túlélésre. Nos?- kérdőn nézett ránk.
-Rendben van. Emmett, Edward, Alice, Jasper, Rosalie, és én megyünk el. Bella, Esme ti maradjatok itt és vigyázzatok a többiekre. Jacob, te pedig ne engedd hogy Seth utánunk jöjjön. Mindenkinek jó lesz így?- kérdezte Carlisle.
Mindenki helyeslően bólintott. Rosalie lerohant a lépcsőn és most láttam a reményt a szemében. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk a folyóhoz. Nem adjuk fel mert tudjuk hogy a remény hal meg utoljára.

11.fejezet-Fogságban

Ez lehetetlen. Nem lehet hogy Ő az. De akármennyire is ki akartam rázni a fejemből ezt a rémálmot, nem sikerült, mert mikor kinyitottam a szemem ugyanúgy ott volt.
-Szia szépségem. Most mi ketten elmegyünk, mert szorít az idő- suttogta majd a hátára kapott és kiugrott az ablakon. Csak futottunk, futottunk. Próbáltam lefejteni a kezemet a nyakáról, de a keze vasmarokként kulcsolódott a karomra. Ha meg a lábamat leteszem, azt meg én bánom meg. Már nem is figyeltem hogy hol vagyok. Most van igazán végem. Hiányzik Seth, a szerelemem, Alice, a csodabogár. Nem is volt alkalmam elmondani nekik hogy mennyire szeretem őket. És ezt bántam az egészben a legjobban. Ó, pedig hogy szeretem őket. Sosem hittem hogy ilyet mondok róluk, de ők lettek a családom. Ha azt mondják anya, egyből Esme jutott eszembe. Ha azt mondják, testvérek, akkor Alice, Jasper, Emmett, és a többiek jutottak az eszembe. Ők betöltötték a szívembe azt a hatalmas űrt, amit az igaz családom elvesztése okozott. Megálltunk. A semmi közepén volt egy faház, oda indultunk be. Már messziről éreztem, hogy mindegyik vámpír. Messziről bűzlöttek az embervértől. Próbáltam erősnek mutatkozni. Mikor beléptünk négy vámpír surrant elém, és úgy méregettek mintha valami eladásra bocsátott tárgy lennék. Aztán megszólalt az egyik:
-Hmm….nem hazudtál mikor azt mondtad hogy kívánatos. Először mutatkozzunk be.
-Én Peter vagyok a vezető- mondta az aki elhozott ide.
-Tudjátok mit? Nagyon nem érdekel hogy kik vagytok. Részemről ennyi- mondtam és már meg is bántam. Akkora pofont kaptam Peter-től, hogy éreztem a vér ízét a számban. Majd leütött, mondván így kellemesebb társaság vagyok.
***
Mikor kinyitottam a szemem, sötétséget láttam. Meg próbáltam felülni, de az egész testem nem engedelmeskedett. Annyira fájt mindenem hogy nem bírtam megmozdulni. Rájöttem hogy akkor nem túl szépen lette ide behozva. Nagy nehezen felültem. Körbe néztem a szobában. A fény csak egy kis ablakból jött be. Az ajtó helyett rács volt. Ez valami cella akar lenni. Semmi nem volt benn, csak a nagy sötétség. Akkor megláttam valamit. Inkább valakit. Felsikoltottam úgy megijedtem. A sarokban ült valaki. Azt egyből tudtam hogy vámpír. Az arcát nem láttam. Aztán meghallottam:
-Ne félj én nem közéjük való vagyok- mondta de még mindig nem mozdult. Meg akartam szólalni, de nem jött ki hang a torkomon.
-Miért vagy te is itt?- kérdeztem tőle.
-Apám nem szereti ha fellázadok ellene- mondta majd odajött elém. Láttam hogy a szemei feketék a szomjúságtól. Vállig érő fekete haja van, és az arcformája hasonlít Jacob-éra. Úgy 17-18 évesnek saccoltam. Nem tudtam kivenni hogy nomád-e, vagy vegetáriánus mert a szemei még mindig feketék voltak a szomjtól. Aztán kinyújtotta a kezét és megvizsgálta az enyémet.
-Látom apám többször megtalált- mondta szomorúan. Tehát Peter az apja.
-Hát nem voltak túl kellemesek a találkozások- mondtam.
-Azt látom. Mi a neved?- kérdezte.
-Sam.- mondtam és egy pillanatra a családom jutott eszembe. A torkom elszorult és a könnyeim megindultak. Miért pont engem szemelt ki Peter? Miért kell mindent tönkretennie? Annyira elegem van az életemből. Annyira meg akarok halni. Talán megkérem őket, hogy tépjenek szét és égessenek el. Talán.
-Te sem vagy a legjobb állapotban- mondtam neki utalva a szemére. Arca egy percre elszomorodott, majd dühbe torzult.
-Hát igen. Nem engednek vadászni- mondta.
-Az már kínzás. De miért ilyenek veled? Hisz te gondolom csak a fia vagy nem?- kérdeztem.
-De. Csak tudod apám öntörvényű. Azt akartam hogy hagyjon téged békén, de azt mondta te jó szórakozás vagy számára. Ezért bezárt mert neki estem.- mondta majd elmosolyodott.
-Értem. –mondtam. A kezem még mindig sajogott. Akkor jutott eszembe hogy meg sem kérdeztem a nevét.
-És mi a neved?- kérdeztem.
-Tom- mondta majd elkomorult az arca és visszaült a sarokba. Remélem nem bántottam nagyon meg. Hallottam a kulcscsörgést. A rács irányába néztem és megláttam Peter-t. Behúzódtam a sarokba. Odajött hozzám majd leguggolt elém. Kéjesen megnyalta a száját és rám nézett:
-Tudod veled más téren is jól elennék- mondta majd felnevetett. Elképedtem. Ha csak egyszer is hozzám már érni, én esküszöm hogy megölöm. Hiába van erőfölényben, meghal ha hozzám fog nyúlni. Ekkor lefogta a két kezem. Hiába próbáltam kiszabadítani nagyon nagy ereje volt. Jéghideg ajkait rányomta az enyémre. Ajkai követelőzők voltak. Ekkor fogtam, és felhúztam a térdem, és a büszkeségébe térdeltem. Először felordított, majd a nyakamnál fogva felemelt. Alig kaptam levegőt de nem engedett a szorításból. Majd elkezdett ordítozni:
-Itt hibáztad el kislány. Olyan kínokat fogsz átélni hogy azt kívánod bárcsak vissza csókoltál volna. De már nem fogsz érdekelni. És rájöttem mi akarok. Kínozni téged mert ez nekem jó érzés lesz..- fröcsögte a képembe, majd megfordult és nekivágott a falnak. Pont Tom mellé estem és éreztem hogy egy-két bordám eltört. Nagy nehezen felültem. Tom odacsúszott mellém, és védelmezően átölelt.
-Nem gondolod hogy eleget szenvedett? Most tört el vagy két bordája. Ő csak egy félvér az istenért- szűrte ki a szavakat a fogai közt. Nagyon jól esett hogy próbál megvédeni de az apja elől úgysem fog tudni. És nem is várom el tőle.
-Ó…milyen romantikus. A nomád vámpír megmenti a kis félvér lányt. Mindjárt elcsöppenek.- intézte szavait gúnyosan Tom-hoz.
Felnéztem egyenesen Peter szemébe. Majd megszólaltam:
-Inkább éljek át halálos kínokat minthogy megcsókoljalak, vagy mást tegyek. Inkább égjek el elevenen de sosem fogod megkapni amit akarsz- suttogtam.
-Ezt még nagyon megbánod. Soha nem lesznek nagyobb fájdalmaid mint most. Már ha túléled.
-De szadista, szemét, elfuserált szörnyeteg- mondtam majd Tom vállára hajtottam a fejem. Peter kiment, de Tom még mindig ölelt. Nagyon jól esett hogy van valaki mellettem.
-Jól vagy?- kérdezte és a szemembe nézett. Felemeltem a fejem majd bólintottam.
-Pedig nem úgy látszik- mondta komolyan.
-Hidd el jól vagyok. Pár nap és meggyógyulok.- mondtam majd lehajtottam a fejem. Aztán átléptem abba a világba ahol mind szép és jó!

10.fejezet-Az álom

Az álmok világa egy különös és elbűvölő hely. A tudósok szerint az álom maga a valóság. A legtöbb álom a mindennapi élet fantáziájának keveredése. Amolyan határ a képzelet és a valóság között. Mikor felébredünk nem emlékszünk rá pedig mindennap álmodunk. Vannak jó álmok és rosszak. A jó álmokkal úgy vagyunk, hogy bár ne ébrednénk fel, és mindig csak álmodhatnánk. A rossz álom, az már gáz. Például: Volt olyan álmom melyben a késes gyilkos üldöz. Teljesen éreztem a saját félelmem, és a túlélési vágyam. Aztán a lábaim nem engedelmeskedtek én meg szégyenszemre meghaltam. Hát igen. Van ilyen. De a mai álmom egész furcsára sikeredett. Alice egy vödör vizet öntött rám. Mikor számon kértem ennyit mondott:
-Sikítoztál és nem bírtalak felkelteni.- mondta majd bűnbánóan nézett rám.
-Hagyjuk már. Biztos Michael Myer kergette álmában- mondta Emmett sötét humorral. Vissza akartam vágni, mikor egy velőt rázó sikolyt hallottunk a földszintről. Mindannyian lerohantunk, és láttuk Nessi-t a földön ülve. Jacob ott térdelt mellett. Körülötte üvegszilánkok, és őt is alaposan megvágták. Az üvegablakot valószínűleg betörték. Vámpír volt az. Mert ha nem az lett volna akkor Nessi-t nem vágják meg az üvegek. A vámpírerő miatt, kétszer olyan erősen repültek az üvegszilánkok. Ekkor megláttam egy követ rajta egy papírral. Carlisle odament megvizsgálni Nessi-t, én meg kinyitottam a papírt:
„Sam!Az időd véges. Ne feledd vészesen jár! Észre sem veszed és Bumm! A halál a szemed előtt lesz. Az ígéretem betartom”
Ekkor felébredtem. De nem akárhogy. Tiszta víz voltam, és Seth is elég vizes lett. Előttem állt Alice egy vödörrel a kezében.
-Mégis mi a fenéért öntöttél le?- kérdeztem felháborodva. De valamiért ismerős volt ez a helyzet. Persze. Az álmom is így kezdődött, csak annak tragikus vége lett.
-Hagyjuk már.- kezdte el Emmett, de én villámgyorsan kiugrottam az ágyból és lerohantam. Nessi ugyanott volt Jacob meg a zongoránál nézte. Nessi-t ellöktem onnan. Szegény elhasalt a földön. Már nem hallottam Jacob dühös ordibálását, mert betört az üveg. A kő a fejem felett repült el. Éreztem hogy az éles szilánkok felvágják a bőröm. Ha jól éreztem csak a két karom lett tiszta seb, meg a lábam, de az nem volt veszélyes. Annyira nem vérzett, de én már éreztem a vér szagát. Ekkor lerohant a család többi tagja. Mindenki lefagyott, és Jacob meglepődve nézett rám. Aztán megszólalt:
-Sam jól vagy? Ne haragudj én nem akartam ordibálni, csak megijedtem.- mondta de nem figyeltem rá. Az agyam teljesen máshol járt. Nem értettem hogy történhetett ez meg. Ekkor elkezdtek rázogatni. Edward állt előttem mögötte a család többi tagja.
-Sam! Mi történt?- kérdezte. Nem figyeltem rá. Lerogytam a padlóra és az ölembe hajtotta a fejem. Majd megszólaltam:
-Én láttam- csak ennyit nyögtem ki. Jacob rám nézett.
-Mi az hogy láttad?- kérdezte.
-Szerinted miért löktem el onnan Nessi-t? Mert tudtam hogy ez lesz- mondtam egy csepp gúnnyal a hangomban de nem vették észre.
-Honnan tudtad?- kérdezte Alice és leguggolt elém.
-Nézzétek itt egy levél- mondta Jasper. Mindenki odafordította a fejét de én megszólaltam:
-Az időd véges. Ne feledd vészesen jár. Észre sem veszed és Bumm! A halál a szemed előtt lesz. Az ígéretem betartom- mondtam fel azt amit álmomban láttam. Mindenki olyan pillantással nézett rám mintha valami őrült lennék. Aztán Jasper felolvasta a levelet, és ugyanaz volt benne amit én mondtam.
-Honnan tudtad Sam?- kérdezte Alice most már kicsit indulatosabban.
-Mert pontosan ugyanezt álmodtam. Minden ugyanígy volt. Alice és a vödör. Emmett és Michael Myer. Nessi az ablak előtt. Pontosan ez volt az álmomban is. Csak akkor Nessi ült itt.- soroltam. Mindenki elismerő pillantással nézett rám. Nem értettem mi történik velem. Miért álmodtam meg előre? Miért? Hogy lehetséges ez?
-Ez a képességed- mondta Edward
-Nagyszerű. Akkor mostanság nem fogok sokat aludni.- mondtam gúnyosan.
-Miért mi a képessége Edward?- kérdezte Carlisle mohó kíváncsisággal.
-Előre megálmodik dolgokat. Nagyszerű. Még egy jövőbe látó a családban- mondta majd felnevetett. Képesség. De én nem akarom ezt.
-Nem akarattól függ- mondta Edward.
-Értem. Csak még szoknom kell- mondtam és felálltam. Ekkor Bella száguldozott felém. Hirtelen a nyakamba vetette magát, majd a fülembe suttogta:
-Köszönöm- mondta csilingelő hangján.
-Mégis mit?- kérdeztem meghökkenten, de visszaöleltem.
-Hogy megmentetted Nessi-t- mondta majd visszalépett Edward-hoz.
-Ugyan nem tesz semmit.- mondtam majd elmosolyodtam. Lenéztem a karomra. Hát nekem kezdenem kéne valamit magammal.
-Sam, légy szíves menj a vizsgálóba. Lekezeljük a sebeid- mondta majd elindult felfele. Leültetett a vizsgáló székre majd lefertőtlenítette a sebeim.
-Nos készen is vagyunk- mondta.
-Köszönöm- suttogtam hálásan- én most elmennék zuhanyozni ha nem baj.- mondtam.
-Persze menj csak.- mondta majd kiment a szobából. Bementem a szobámba kivettem egy törölközőt és futottam a fürdőszoba felé.
Jó esett a zuhany. A forró víz lassan folyt végig a testemen égetve ezzel a sebeimet. De nem törődtem vele túlzottan. Kiléptem a kabinból, de rájöttem hogy a ruháimat bent hagytam. Naná! Ez az én formám. Az én szobám volt a leghátsó, ráadásul sikerült a saját lábamban összeesni. Hallottam Emmett kuncogását, majd Alice felszólt:
-Sam élsz még vagy hívjak valakit?- kérdezte, majd mindannyian nevetni kezdtek.
-Nem kell köszi.- mondta majd bementem a szobába. Ekkor egy hideg kezet éreztem a vállamon. Fel akartam sikítani, de a hideg kéz most a számra csúszott. Na de vicces. Vajon melyik vámpír testvérem ijeszteget? Melyik ilyen okos? Megfordultam de a döbbenettől kikerekedtek a szemeim. Elfelejtettem levegőt venni annyira megijedtem. Valaki olyan állt előttem, akitől mostanság a legjobban rettegtem.

9.fejezet-A csók

Felébredtem. Elég kényelmetlenül aludtam, és meglepődve vettem észre, hogy Jasper még mindig ugyanott volt, és ugyanúgy ott volt a karja a derekamnál.
-Jó reggelt- mondta. Valahogy az arca fájdalmat tükrözött. Ma meg kell tudnom hogy mi zaklatta fel annyira, hogy romboljon.
-Szia! Köszi a nyugtatást- mondtam neki.
-Semmiség. Figyelj én tudom milyen rossz neked, főleg hogy most láttad Maggie-t- mondta de én közbeszóltam.
-Ne haragudj amiért olyan csúnyán bántam veled. Nem utállak, úgy szeretlek mint a bátyámat. Csak annyira kétségbeestem hogy nem láthatom, mikor ott állt tőlem pár méterre. Azt hittem ha rajtad kitöltöm a dühöm, sokkal jobb lesz, de rájöttem hogy ez nagyon nagy hülyeség volt. Szóval tényleg ne haragudj, csak kicsit kikészült az idegrendszerem.- mondtam neki majd rá néztem. Arca nem mutatott semmit. Vagy fél percig vártam hogy válaszoljon mikor megszólalt:
-Én nem haragszom. Mikor azt mondtad hogy utálsz, tudtam hogy nem utálsz, mert az érzéseid, csak fájdalmat és kétségbeesést mutattak. Az viszont elég para volt ahogy remegtél reggel- mondta nekem, majd elmosolyodott és felállt.
-Hm kösz. De lenne még egy kérdésem.- mondtam és az arcára néztem.- Mi dühített fel mikor meséltem apámról?- nem mertem az arcára nézni. De ránéztem bár ne tettem volna. Az arca eltorzult a dühtől. Szemei szikráztak, azt hittem mentem nekem jön. De lecsillapodott majd kimértem válaszolt:
-Idővel mindent megtudsz- szűrte ki a fogai közt majd távozott. Bambán néztem utána. Idővel mindent megtudsz. Mit akar ez jelenteni? Netán köze van valamilyen okból fogva apámhoz? Talán anyámhoz? Talán Maggie-hez? A francba! Miért nem lehet elmondani? Csodálkozik az ember, pardon vámpír ha kikészül idegileg. Istenem, annyit nem képes kinyögni hogy mi baja van? Ráadásul megint valami feldühítette. Ekkor betáncolt Alice:
-Szia! Hogy vagy?- kérdezte Alice, majd rám mosolygott. Minden dühöm elszállt egy pillanat alatt.
-Hm. Jól. A férjed kicsit lehetne közlékenyebb. –mondtam neki majd elkomorultam.
-Mert? Ugye nem megbántott? Mert ha igen még a nyakát is kitekerem- mondta Alice, és fenyegetően felmutatta a mutató ujját. Ezen elmosolyodtam.
-Nem! Ha még csak megbántana. De nem mond semmit. Emlékszel mikor kiborult egy napja?- kérdeztem Alice-től.
-Hahó, szerintem vámpír vagyok. Persze hogy emlékszem- húzta össze bosszúsan a szemöldökét, de nem sikerült neki.
-Hát ma rákérdeztem. Erre a válasz: Majd idővel mindent megtudsz- utánoztam Jasper-t. Alice elkezdett csilingelően nevetni, de nem értettem miért. Mi ebbe olyan vicces? Észrevette hogy komolyan nézek, majd magyarázatot adott:
-Tudod annyira jól el tudod játszani Jasper-t, hogy az már lehetetlen- mondta prüszkölve a nevetéstől. Ekkor belépett az ajtón Emmett.
-Mi ez a viháncolás? Én is nevetni akarok- mondta a megsértett medve.
-Semmi. Csak Sam annyira jól játssza Jasper-t- mondta Alice, és elkezdett újra csilingelően kacagni.
-Mutasd meg nekem is.- kérlelte Emmett.
-Nem!- mondtam és felpattantam- ez nem vicces. Tud valamit és nekem nem mondja el- rogytam le a földre.
-Lehet hogy magánügy?- kérdezte Emmett.
-Rólam vagy a családom valamelyik tagjáról tud valamit- feleltem. Erre láttam Emmett tetetett meglepődését majd vállba csaptam.
-De harcias valaki. Akkor inkább harcoljunk.- mondta majd vigyorra húzódott a szája. Erre Alice tarkón vágta, jelezve most drámai pillantok folynak, és hogy nem lenne okos most harcolni.
-Ez csalás. Kettő egy ellen?- mondta Emmett, és felháborodást színlelt.
-Akkora vagy mint egy medve! Még így is erőfölényben vagy- mondtam neki.
-Akkor is- mondta majd durcásan felhúzta az orrát.
-Délután- mondtam neki. Erre felvirult az arca. Odarohant hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra majd kiviharzott.
-Alice, ha nem bánod én most lemegyek és megkeresem Edward-ot mert beszélni szeretnék vele- mondtam.
-Rendben. A nappaliban zongorázik.- mondta Alice majd áttáncolt a saját szobájába.
Lesétáltam a nappaliba. Edward zongorázott, Bella Edward mellett ült, Emmett és Rosalie a kanapén ült, míg Nessi és Jacob játszottak. Beléptem a konyhába és ott találtam meg Seth-et és Esme-t.
-Sam! Jól vagy? –kérdezte Esme majd megölelt. Meglepődtem. Miért ne lennék jól?
-Persze. –mondtam. Seth rám mosolygott és én elvesztem szép barna szemeiben. Odajött hozzám és adott egy puszit az arcomra.
-Soha többet ne dühítsd fel magad. Elég bizarr látvány volt- mondta nekem nagy komolyan. Én meg csak nevettem.
-Mi olyan vicces?- kérdezte.
-Semmi.- mondtam majd adtam neki egy puszit és kimentem a nappaliba. Tehát simán megkérdezem Edward-tól hogy honnan tudta meg hogy anyám állítólag Quileute volt. Befejezte a zongorázást majd odaintett magához.
-Mondjad- mondta majd egy féloldalas mosolyt villantott. A többiek kimentek a szobából, így hát ketten maradtunk.
-Nos…hát…honnan veszitek hogy anyám Quileute volt?- kérdeztem, és remélem hogy rendes választ kapok.
-Hát mert bevésődtél Seth-be. Nem csak én hallottam a gondolataitokat hanem Jasper is érezte- mondta nagy komolyan, mintha legalábbis a hét csodáról lenne szó.
-De lehet ez valami más is.- mondtam.
-Mégis mi?- kérdezte majd kérdőn nézett rám.
„Ajj ne már! Ne akard hogy kimondjam. Tudod te jól mi az”- küldtem neki gondolatban.
-Az érzéseinket ki kell mondani, Sam. Szerelmes vagy Seth-be? –kérdezte. Na puff. Váratlan fordulat. Erre nem számítottam.
-Azt hiszem….azt hiszem igen- mondtam majd lehajtottam a fejem.
-Akkor jó. Anyádról meg ez csak egy feltételezés. Nem tudjuk biztosra.- mondta majd felállt.
-Értem és köszönöm a segítséget. Felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Kopogott valaki.
-Szabad- mondtam, majd Seth dugta be a fejét.
-Szia! Csak tanácsot szeretnék kérni- mondta, és leült az ágyamra. Meglepődtem. Tanács? Pont tőlem?
-Oké. Mondjad- mondtam és bíztatóan rámosolyogtam.
-Hát tudod van valaki, akit én szeretek. Csak nem tudom miként kezdjek hozzá. Hogy mit mondjak neki! Szerinted?- kérdezte mohó kíváncsisággal a szemében.
-Egyszerűen mondd meg neki hogy szereted.- mondtam. Seth felállt és kiment. Hát igen fiúk. Ekkor megint kopogott valaki.
-Szabad- mondtam és ismét Seth lépett be rajta.
-Sam mondanom kell valamit- mondta majd leült velem szemben.
-Oké! Mondjad!
-Szeretlek!- mondta és a szeme kisfiúsan csillogott. A meglepetéstől elfelejtettem levegőt venni. Aztán szép lassan a légzésem visszaállt a helyére. Hogy milyen jól esett ez az egyetlen mondat. Soha, senki nem mondta hogy szeret. És az első aki mondja, az az a fiú akit én is nagyon szeretek. Várakozóan nézett rám.
-Én is szeretlek- mondtam majd szeme felragyogott. Közeledett felém. Az arca csak pár centire volt tőlem. Leheletét éreztem az arcomon. Ajkai lágyan tapadtak az enyémre. Az ajka vággyal volt teli. Visszacsókoltam, majd a nyakánál fogva átöleltem. Életem első csókját egy tökéletes fiútól kaptam. Mikor elhúzódott ziháltan vettük mindketten a levegőt. Lefeküdtem, ő meg lefeküdt mellém és átölelt.
-Tehát hivatalosan mi most együtt vagyunk?- kérdeztem majd közelebb bújtam a mellkasához.
-A leghivatalosabban- mondta mosolyogva, és egy puszit nyomott a homlokomra. És mosolyogva léptem be az álmok kapujába.

8.fejezet-A rángatózás

-Szabad- válaszoltam rekedten. Nem tudom hogy ki az és mit akar de beengedtem. Nagy meglepetésemre Seth jött be. Teljesen ledöbbentem. Mit akar?
-Zavarok?- kérdezte. Annyira édes volt. Rájöttem mit akarok. Vele lenni örökre. Te jó ég! Beleszerettem Seth-be. Vagy is ha Edwardék igazat mondtak akkor belevésődtem. Tudom mi ez, apám sokat mesélt róla. Úgy érzik megtalálták a tökéletes társukat. Életük végéig velük maradnak, és nem lesz értelme elválniuk egymástól. Magyarán amolyan egymásnak lettek teremtve szitu.
-Nem dehogy. Gyere ülj le.- mondtam és odahívtam az ágyhoz. Odajött és leült mellém.
-Én sajnálom ami veled történt. Alice elmesélte, hogy mi történt édesanyáddal. Azt meg Jasper mondta hogy láttad a húgod. Szóval én nagyon sajnálom és tudd ha te nem is akarod, én mindig itt leszek veled.- mondta Seth majd rám emelte barna szemit. Annyira hasonlított egy farkaskölyökre. Elkezdtek folyni a könnyeim, és Seth-hez bújtam. Viszonozta az ölelést, és elkezdte a hajamat simogatni.
-Végre tudom hogy él. Maggie él egy boldog családban. De mégis a húgom. Mit meg nem adnék azért hogy csak még egyszer lássam. Egyetlen-egyszer. De az a tudat jobban fáj, hogy most fájdalmat okoztam neki. Hogy a feltűnésemmel felkavartam egész eddigi életét. És igazságtalan voltam Jasper-el is, mert legbelül tudtam hogy igaza van. És én meg olyanokat vágtam a fejéhez, amiket én magam is megbántam. Hogy fogok így bárki szemébe nézni? Hogy egy önző 16 éves lány idejön és felkavarja az egész eddigi életüket. Igen, mert ezt tettem én. Felkavartam az életüket. Én elmegyek Forks-ból, és élem az életem.- mondtam Seth-nek aki türelmesen végig hallgatott.
-Nagyon rosszul gondolod. Cullen-ék nagyon megszerettek téged. Családtagként tekintenek rád. És senki nem neheztel rád, mert tudják min mész keresztül. Ha elhagyod Forks-ot akkor okozod nekik a legnagyobb fájdalmat. Képzeld el Emmett-et bús maciként. Vagy Alice-t az állandó jókedvet szomorúan? Hát ezt akarod? És képzelj el engem. Nekem is fájna ha elmennél, mert tudod én….- mondta majd elhallgatott. Nagyon jól estek a szavai, de legbelül tudtam hogy ez mind szép s jó, csakhogy én nem érdemlem meg. Gondoltam kisegítem.
-Belém vésődtél- mondtam neki. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, én meg ezen elmosolyogtam.
-Hát igen. Mikor először megláttalak rajtad kívül senkit nem érzékeltem. Úgy éreztem veled akarok lenni mindörökké. Hogy nekem semmi más nem kell az élettől csak Te. Bármit megtennék azért hogy a te barátságodat majd később szerelmedet megkapjam- mondta majd rám nézett. Tudtam mit érez. Én is ugyanígy éreztem, habár én nem bírnám így elmondani. Tudtam hogy megtaláltam életem párját.
-Ha minden igaz én is beléd vésődtem.- mondtam, majd rámosolyogtam.
-Tudom. És én ennek rettentően örülök- mondta és megsimogatta az arcom. De eszembe jutott Maggie és elkomorult az arcom. Ezt Ő is észrevette és még jobban megölelt.
-Seth- hallatszott lentről Jacob hangja.
-Mondjad- üvöltött vissza Seth.
-Gyere le- mondta Jacob. Bűnbánó szemekkel rám nézett majd elindult kifele. Visszahúztam a csuklójánál fogva és adtam neki egy puszit. Elmosolyodott és kiment. Én meg levegőzni akartam. De nem akartam a nappalin átmenni, így hát kinyitottam az ablakot. Épp ugrani készültem volna mikor betoppant Alice.
-Ne menj el.- suttogta elhaló hangon. Ekkor már az egész Cullen család ott állt a szobában. Mindenki remegett a dühtől. De rájöttem hogy én remegek, és a kezem görcsösen kapaszkodtak az ablakpárkányba.
-Jól vagy?- kérdezte Esme anyai szeretettel. Próbáltam magam lenyugtatni, mert láttam aggódó arcukat, de csak jobban remegtem. Már nem csak a dühtől, mert egyszerre fáztam, és lett melegem. Lerogytam a földre de még mindig remegtem. Meg kell nyugodnod. Próbáld magad lenyugtatni.- mondtam magamnak. A francba! Nem uralom a testem. Most egyszerre jött a hideg és meleg. Próbáltam szólni hogy hozzanak valamit, amivel elmúlik de nem jött ki hang a torkomon. Még mindig remegtem de erősebben mint eddig. Edward csináljatok valamit mert nem tudom uralni a testem.- küldtem el gondolatban Edward-nak.
-Azt mondja csináljunk valamit mert nem tudja uralni a testét.- hallottam meg Edward hangját. Ekkor felnéztem. Mindenki csak állt megkövülten. Mindenki ott volt kivéve Jasper-t. Ekkor Seth leguggolt elém és próbált nyugtatni.
-Nem lesz semmi baj, csak próbálj lenyugodni.- kérte és a hangja szinte könyörgő volt.
-Neeeemmmmm……mmeeeeggggyyy- dadogtam neki. Ekkor bejött Carlisle egy fecskendővel. Tudtam hogy fogja beadni. Felkarcolja a vénám a fogával, egy kis ponton és beadja.
-Nem kell!- hallottam meg egy hangot. Jasper volt az. Kétségbeesett volt az arca. Odajött hozzám átölelt és próbált lenyugtatni. Sikerült is, már nem remegtem. Jasper vállára hajtottam a fejem is elaldutam.

7.fejezet-Maggie

Felkeltem. Megnéztem az órát. Fél hét. Lehetséges hogy az egész délutánt átaludtam? A fejemben kavarogtak a tegnap történt események. Nos az első probléma: Jasper különös viselkedése. Megemlítettem neki az apámat, és dühbe gurult? Lehetséges hogy ismerte őt? Nem, nem hiszem mert akkor azt Jasper elmondaná. Legalábbis remélem. De egy biztos: még ma rákérdezek. A másik: az anyámról a feltételezések. Hogy Ő Quileute lett volna? De hát akkor nem lehetett volna egy vámpíré! Vagy lehet hogy elhagyta a Quileute földet, és apámhoz ment? Ez lehetetlen. Ezt még ma megkérdezem Edward-tól hogy honnan veszi ezt. Gyorsan magamra kaptam valamit. Imádtam Alice-t de ez a sok ruha már kicsit túlzás volt. A szobába volt egy gardrób, ami akkora volt mint a fél szoba. Emlékszem még arra hogy mit mondott:
-Az én húgom rendes, divatos, és szép ruhákba járjon ám.- mondta fenyegetve. Elmosolyodtam az emlékre. Kivettem egy nadrágot, és egy egyszerű pólót, majd lesétáltam a nappaliba. Ott ült Seth is, így gyorsan a konyhába vettem az irányt. Ott ült Jasper, Esme, és Alice. Kérdőn felhúztam a szemöldököm Alice fele, de megvonta a vállát. Nagyszerű. Tehát a csodabogár sem tudott meg semmit.
-Jó reggelt- köszöntöttem vidáman.
-Jó reggelt. Mit kérsz reggelire?- kérdezte Esme vidáman.
-Hát most nem inkább éhes vagyok. –mondtam majd lehajtottam a fejem. Nem szerettem soha senkinek beszélni arról hogy vadászom. Az olyan, nem is tudom, zavaró.
-Nem kell emiatt zavarban lenned. Én elmegyek veled- mondta Jasper. Arca kifejezéstelen volt így nem tudtam komolyan gondolja-e.
-Hát oké…- mondtam majd elindultam a nappali fele.
-Elmegyünk vadászni Sam-mel- mondta Jasper a többieknek.
-Mehetnék én is?- kérdezte Rosalie
-Persze- mondta Jasper.
-Csak vigyázzatok rá nagyon- mondta Bella majd rám mosolygott. Odamentem és megöleltem. Kiléptünk a friss levegőre.
-Fog menni?- kérdezte Rosalie. Semmi gúny nem volt a hangjában.
-Nyugi mindig is vega voltam- mondtam neki majd elindultunk. Én leginkább a hegyi oroszlánt szerettem. Azoknak még az ízük is finom. Kiszagoltam majd hang nélkül elindultam a szag irányába. Megtaláltam amit kerestem. Elindultam a hím felé. Mikor észrevett már késő volt. Ráugrottam és a fogaimat belemélyesztettem a nyakába. Lassan folyt végig az édes nedű a torkomon, ezzel csillapítva a szomjamat. Még két hegyi oroszlánt „ettem meg” Rosaliék már a megbeszélt helyen vártak. Elindultunk visszafele mikor megéreztem valamit, a hátam mögül. Ezt az illatot bárhol felismerném. Megfordultam és elkezdtem futni a szag irányába. Azt nem hallottam hogy Rosaliék jönnek-e utánam de nem is érdekelt. Csak futottam, már a fák is kezdtek ritkulni. A sebek feltépődtek, mikor megláttam ami kerestem. A húgom állt ott és labdázott egy kisgyerekkel. Lehetetlen. Ez biztos hogy Maggie. Bárhol felismerném. Istenem, mennyit nőtt. Annyira csodálatos. Kék szeme ragyogott. Hallótávolságon kívül voltak, úgyhogy engem nem hallhattak de én halhattam őket.
-Maggie, dob ide a labdát- mire Maggie eldobta a labdát, de a másik kislány nem kapta el így Maggie elkezdett csilingelően nevetni. Istenem, mennyit gondoltam rá. Elkezdtem sírni, és elindultam feléjük. De ekkor Jasper visszahúzott.
-Nem mehetsz oda- mondta szomorúan.
-De Ő a húgom. Látni akarom. Kérlek- zokogtam neki.
-Nem! Nem és nem. Lebuktatod magad. Veszélybe sodrod.- mondta Jasper, de a szemeiben szomorúságot láttam.
-Majd kitalálunk valamit. De látnom kell. Eddig abban a tudatban voltam hogy halott és mikor láthatnám nem engeded- mondtam neki, és a zokogás ismét előtört belőlem.
-Igaza van Sam. Nem sodorhatod veszélybe- mondta Rosalie. Az arcán csupa fájdalom mutatkozott.
-Nem sodrom. Csak most az egyszer- kérleltem Jaspert. Annyi év után végre láthatom. Istenem mennyit nőtt. A haja lágyan omlott a vállára. Kék szemei csillogtak a boldogságtól.
-Nem.- mondta Jasper. Ki akartam húzni a kezemet a kezéből de nem engedte.
-Sam,Sam- mondta Maggie. Ez hihetetlen. Felismert. A szívem egy nagyot dobbant.
-Meglátott Jasper. Mennünk kell- mondta Rosalie. Jasper bólintott majd elkezdett húzni. Ellenálltam de nem ment. Utoljára megnéztem, és tudtam, soha többet nem láthatom. Már rég elhagytuk azt a területet, mikor hallottam hogy Maggie fájdalmasan felzokog. Ők már nem hallhattak minket de én tisztán hallottam a fájdalmat a hangjában. Jasper elengedett. Ordítottam egyet és a legközelebbi fába belevertem az öklömet. Majd még vagy húszszor megcsináltam, mikor zokogva leültem a földre. Jasper oda ült mellém de én felálltam.
-Utállak! Nem hagytad hogy utoljára lássam. Tudod milyen érzés ez? Tudod? Annyi fájdalom és hiábavaló keresés után végre láthatom megölelhetem te meg nem engeded. Utállak- ordítottam felé.
-Elhiszem hogy így érzel. De hidd el csak Maggie javát szolgálta. Nem sodorhatod veszélybe. Azt akarod hogy úgy végezze mint Te? Hogy üldözzék? Tudom mit érzel- mondta majd lehajtotta a fejét.
-Nem tudsz te semmit- szűrtem ki a fogaim közt. Elkezdtem rohanni, de Jasper utánam jött és megfogta a csuklóm és hazarángatott. Otthon mindenki a verandán állt. Láttam kétségbeesett arcukat. Majd Jasper elengedte a kezem.
-Hidd el sok mindent tudok- mondta majd komolyan rám nézett.
-Utállak! Ez volt az egyetlen esélyem, te meg elvetted.- szűrtem ki a fogaim közt és zokogva berohantam a házba. Felrohantam a szobába, és levettetem magam az ágyra. A könnyeim csak folytak. Miért velem történik mindez? Miért kell nekem így szenvedni? Miért kaptam ezt a sorsot? Hiányzik Maggie. És az a fájdalmas zokogás. Egész életemben ez a hang fog egész életemben kísérteni.Annyira meg szerettem volna találni. Most meg megtalálom, de hiába. Nem tudok tenni semmit. Maggie, eltűnt újra az életemben. A szívem egy darabja megint összetört. De az a tudat vígasztal hogy legalább él. Egy szép családban. De most mit fog tenni hogy látott? Szegény, fájdalmat okoztam neki. Fájdalmat, és soha nem érti majd meg hogy a nővére miért hagyta el. Ekkor valaki bekopogott.

6.fejezet-A feltételezés

Már majdnem odaértem a Cullen házhoz. Hogy fogok így a szemükbe nézni? Remélem Nessi legalább hazaért időben. Egyre jobban kezdett fájni mindenem. A fejem elkezdett lüktetni, ahol bevertem a fába. Odanyúltam, és éreztem abból is folyik a vér. Nagyszerű. Nem elég hogy kaptam egy harapást(ami már nem vérzett annyira)még a fejem, és a karom is vérzik. Ez van. Ilyen a te formád Sam- dorgáltam magam gondolatban. Odaértem a verandához, és akkor már kint állt mindenki. Arcuk átment aggódó kifejezésbe. Szememmel Nessi-t kerestem. Nem láttam. Te jó ég! És ha nem sikerült visszajönnie? Akkor csakis én vagyok a hibás! De hülye vagyok hogy hazaküldtem. Most mit mondok Belláéknak. Ja bocsi Nessit elküldtem hogy a vámpír ne tépje szét, de úgy látszik nem tudtam feltartani eléggé mert Nessi nincs itt.
-Nyugodj meg La push-ban van- mondta Edward. Ránéztem hálás szemekkel.
-De elmondhatnád mi történt- kérte Bella. Szemeiben csak megértés és aggódás volt. Elkezdett égni a nyakam úgyhogy odakaptam a kezem. Most valamiért nagyon fájt. Odasétált hozzám Carlisle és megnézte a nyakam.
-Mélyebb mint a múltkori, és nem került bele méreg.- mondta majd beinvitált a házba.
-Ööö…nem kéne…mert szinte mindenhol vérzek- mondtam majd megálltam.
-Nem kell félned bírni fogjuk- mondta Jasper és mosolygott.
-Hát jó.- mondtam majd bementem. Carlisle egyből bevitt a saját maga által kialakított vizsgálóba.
-Ülj le arra az ágyra- mondta bársonyos hangján, és leültetett.
-Mutasd a nyakad- mondta majd megmutattam. Megnézte kent rá valamit majd így szólt:
-Ennek a hege is ott marad, csak úgy mint a másik. Ne aggódj nem te vagy az egyedüli. Jasper-nek is van- mondta majd elkezdett mosolyogni.
-Megnyugtató.- mondtam és vágtam egy grimaszt. A kezemet vizsgálta meg és a fejemet. A fejemnél kitisztította a sebet, a karomat pedig bekötötte.
-Készen is vagyunk- mondta és intett hogy menjek le.
-Nos valami maradandót okozott- kérdezte Emmett vigyorogva.
-Nem vagy vicces- mondtam és bele boxoltam a karjába.
-Tehát elmondhatnád hogy mi történt.- mondta Carlisle. Leültem a szőnyegre és belekezdtem.
-Épp Nessivel a réten voltunk várjunk csak! Hol van Nessi?- kérdeztem magamban.
-La push-ban – válaszolt Edward.
-Ja oké. Szóval Nessi-vel a réten voltunk mikor megjelent az a vámpír aki múltkor. Azt mondta hogy meg akarja ölni Nessit. Ezért mondtam Nessi-nek hogy ha hazatalál akkor fusson haza. A vámpír elindult Nessi után de én feltartottam míg végül feladta. Azt mondta hogy ismer titeket, és ti senkik vagytok hozzá képest. Meg azt is említette hogy öten vannak, meg hogy csak játszik velem, és akkor csap le mikor a legjobban félek. Aztán elment- mondtam nem túl nagylelkűen.
-Hogy nézett ki?- kérdezte Alice. Eddig észre sem vettem hogy itt van de mikor ránéztem egyből jobb kedvem lett.
-Hosszú fekete haja van. 1000% hogy nomád, mert csak úgy izzott a szeme. Körülbelül akkora mint Emmett. Ennyire emlékszem.- mondtam.
-Ismerünk olyan nomádot aki így néz ki? –tette fel Jasper a kérdést.
-Nem hiszem. De a vámpír mindenféleképpen Sam-et akarja.- mondta Edward és óvatosan rám nézett. A kezem ökölbe szorult. Miért nem lehet engem békén hagyni annak a szadista állatnak. Az apám múltja miatt nekem kell bűnhődnöm? De miért? Nem én ártottam nekik hanem apám. Akkor miért én? Talán már apám nem él? Nem, az lehetetlen. Végül is halhatatlan. Upsz…most jöttem rá hogy Edward gondolat olvasó. Ránéztem, de ő semmi különöset nem mutatott. Ekkor kopogtak az ajtón. Ijedten rezzentem össze, habár éreztem Jacob illatát, és egy másik farkasét. Felálltam és felmentem a szobámba. Pár perc múlva halkan kopogtak. Jasper dugta be a fejét.
-Bejöhetek?- kérdezte.
-Persze gyere csak- mondtam neki. Leült az ágyam szélére és rám fókuszált a szemeivel. Próbáltam nem mutatni, milyen dühös és kétségbeesett vagyok. Kevés sikerrel.
-Dühös és kétségbeesett.- állapította meg.
-Dühös az apámra, kétségbeesett a szadista vámpír miatt- mondtam teljes lelki nyugalommal.
-Az apádra? De miért?- kérdezte és szemében látni véltem a kíváncsiságot.
-Amikor megszülettem anyám megkért egy vámpírt hogy vigyázzon rám- szemei kitágultak és én befejeztem.
-Folytasd- szólt rám, de hangjában felfedeztem a szomorúságot.
-Anyám miután terhes lett velem, tudott a vámpírokról. Volt egy rokona aki vámpír volt. Azt a rokonát megkérte hogy vigyázzon rám. De az apám kijátszotta a vámpírt. Azóta soha nem láttam. Sokszor kerestem de hiába. Most már végleg feladtam.- meséltem el Jasper-nak azt amit eddig senkinek nem mondtam még el. Jasper szó nélkül felállt és kiugrott az ablakon. Pár percig még ültem bambán, aztán hallottam hogy valaki rombol. Kinéztem és Jasper amit elért fákat azokat mind kitépte. Nem értem mi zaklathatta fel ennyire? Tán valami rosszat mondtam? Mit tettem? Miért dühös ennyire rám? Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel úgyhogy lefeküdtem. Alig két perc múlva kopogtak. Alice volt az.
-Mi volt ez?- kérdezte Alice.
-Micsoda?- kérdeztem és elég hülyén nézhettem rá, mikor elmosolyodott.
-Jasper valamivel felhúztad- lépett be az ajtón Emmett.
-Hát igen erre én is rájöttem. Csak azt nem tudom miért.- mondtam sírós hangon.
-Az érdekes. Mi sem tudjuk. Még Alice-nek sem hajlandó elmondani. –mondta Emmett.
-Majd megoldjuk. Addig is gyere le mert be kell mutassak valakit. –mondta Alice majd lehúzott a nappaliba. Megint megéreztem a szúrós szagot, de nem Jacob-é volt. Megfeszültem. Alice húzott tovább. Mikor leértünk a nappaliba, megláttam egy másik indián fiút. Nagyon hasonlítottak Jacob-bal egymásra de a másik fiú sokkal helyesebb volt. Úgy éreztem senki nincs körülöttünk csak én és Ő. Mit érzek én? Azt sem tudom ki ez.
-Nézd, csak Seth ez az új vérszopó- mondta Jacob, és rám nézett pimaszul. Szóval Seth. Milyen szép név. És mennyire illik hozzá. Seth felugrott és odajött hozzám.
-A nevem Seth Clearwater- mondta és megfogta a kezem. Abban a pillanatban arra gondoltam hogy Seth-el akarok lenni egész életemben. Tökéletes. Minden arcvonását megjegyeztem, minden apró vonását. Szemei csillogtak.
-Én meg az új vérszopó lennék, Sam- mondtam mosolyra húzott szájjal. Még mindig egymás kezét fogtuk és nem törődtünk senkivel, és semmivel. Valaki megköszörülte a torkát. Edward volt az és félve feltett egy kérdést:
-Sam mennyit tudsz az anyukádról?- kérdezte de én még mindig nem engedtem el Seth kezét.
-Semmit Miért kérdezed?- kérdeztem tőle.
-Nem lehet hogy az anyukád Quileute indián volt?- kérdezte. Erre mindenki Edward-ra nézett. Az én fejemben cikáztak a kérdések. Az anyukám az lett volna? De akkor hogy került egy vámpírral össze. Hogy mernek ilyet feltételezni. Hogy anyukám elhagyta a Quileute földet egy vámpírért? Ez nem lehet. Kitéptem a kezem Seth kezéből és felrohantam a szobába. Még annyit hallottam hogy Seth megkérdezi:
-Mindketten?- és ezt valami olyan boldogsággal mondta ki mintha megnyerte volna a fő nyereményt a lottón. Feltéptem a szobám ajtaját levetődtem az ágyra és álomba ringattam magam.

Nos hát ezt is megértük. Nem lett olyan jó, de a lényeg benne van. Köszönöm Nikinek aki segített összehozni ezt a fejezetet. Nélküle nem lett volna olyan amilyen! Köszi Niki<3>

5.fejezet-Az ismeretlen ismerős

Már több mint egy hete voltam a Cullen házban. A támadóm azóta se jelentkezett de megmondta hogy akkor fog támadni mikor a legkevésbé sem számítok rá. Tehát ezzel örökös rettegésben akar tartani. Tudom nem vagyok elég erős, de ahhoz elég erős vagyok hogyha meg akar támadni akkor én simán kivédem és elmenekülök. Mondjuk ha nyomkövető az akkor szívás. Reggel derűsen ébredtem. A Cullen-ék a szívemhez nőttek. Olyanok voltak nekem mint a családom. Esme mint az anyukám, úgy gondoskodott rólam. Carlisle, mint apa töltötte be a szívembe a szerepét. A többiek pedig mint a jó testvérek. Emmett-el mindig birkóztunk. Rosalie-val és Alice-el mindig vagy vásároltunk, vagy ruhát próbáltunk de mindig elvoltunk hárman. Jasper is olyan volt mint egy igazi testvér. Edward-ék is olyanok voltak. Nessi pedig olyan volt mint a legjobb barátnőm. Már akkora mint egy hétéves. Meglepően gyorsan nő. Nekem ez csak azért volt furcsa mert én sokkal kevesebb idő alatt néztem ki úgy mint Ő. Carlisle azt mondta ez azért van mert több bennem a „vámpírgén”. Jacob-bal is elég jól kijöttem habár néha váltottunk elég heves szócsatákat. Ilyenkor Emmett-ék annyira röhögtek hogy nem egy szék tört már össze. Lerúgtam magamról a takarót, és felvettem a nadrágom, majd lementem. Mindenki lent ült, nekem meg írtóra korgott a gyomrom. Kimentem a konyhába, és láttam hogy Esme palacsintát sütött. Megéreztem Jacob szúros szagát, de már nem volt rám hatással. Lassan kezdtem megszokni hogy itt van, így már nem zavart.
-Szép jó reggelt vérszopókám.- mondta Jacob gúnyosan.
-Szép jó reggelt.- mondtam. Úgy döntöttem ma nem szócsatázok. Látni kellett volna Jacob meglepett fejét. Ilyenkor általában felkapom a vizet. És ő ezt nagyon is élvezte. De úgy döntöttem ma nem adom meg neki ezt az örömöt. Leültem az asztalhoz, és már a többiek is bent ültek. Élet-halál harcot kellett vívnom Jacob-bal a kaja miatt, mikor megszólalt:
-Menjél vadászni, te úgyis ihatsz vért is- mondta majd mosolygott. Tudta hogy betelt a pohár.
-Te meg ugyanúgy ehetsz nyers húst is.- vágtam neki azonnal vissza. Láttam meglepődött arcát majd elmosolyodott. Emmett felröhögött míg a többiek csak kuncogtak.
-Okos. Egy pont oda- mondta és felállt- de ezzel nincs vége.
-Ahogy akarod, farkaskám- mondtam. Gyorsan elfogyasztottam a reggelimet majd hirtelen ötlettől vezérleve odafutottam Edward-hoz.
-Menj csak, de vigyázz rá nagyon. Ne vidd olyan messzire- mondta majd intett hogy mehetek. Megfordultam és belül megtapsoltam magamat. Elkezdtem vigyorogni.
-Nessi! Gyere egy kicsit- kiáltottam Nessi-nek.
-Igen? Mondjad!- futott le a lépcsőről.
-Figyelj csak nincs kedved velem jönni sétálni?- kérdeztem tőle.
-De, de, de!- kiáltotta majd csillogni kezdett a szeme.
-Elmentünk sétálni. Mikor jöjjünk?- kérdeztem az ajtó küszöbről.
-Hát egy olyan fél óra?- kérdezte Bella.
-Fél óra- mondtam majd kimentem a szabadba. Nessi megfogta a kezem. Elindultam arra a rétre ahol Cullen-ék baseballozni szoktak. Annyira szeretem az a rétet. Olyan jó ott lenni. Látni, és hallani a természet minden zugát. Nessi elkezdett futni előlem én meg futottam utána. Aztán leheveredtünk a fűre.
-Sam te voltál valaha szerelmes?- kérdezte Nessi. Szemei kíváncsian ragyogtak. Nem bírtam betelni a látvánnyal.
-Nem.- mondtam és ez volt az igazság is. Sokat olvastam már róla, de átélni még nem éltem át.
-Milyen érzés a szerelem?- kérdezte álmodozva. Nem tudom hogy most hogy pattantak ki a fejéből ezek a gondolatok de válaszoltam.
-Azt érzed, hogy mikor meglátod pillangók repkednek a hasadban. Gondolni nem nagyon gondolsz másra csak rá. Ő lesz élted értelme. Vele szeretnél lenni minden percben. Nem akarsz nélküle élni.- mondtam majd rámosolyogtam Nessi-re. Ekkor megéreztem valamit. A szél egy idegen vámpír szagát hozta magával. Gyorsan felálltam, magammal húzva Nessit. De már túl késő volt. A vámpír meglátott minket. Elakadt a lélegzetem. Ez a vámpír ugyanaz volt aki egy hete megtámadott. Aki akkor belém harapott. Most nem számítottam rá. Nagyon féltem. Nem magamat féltettem hanem Nessit.
-Nocsak-nocsak! Kit látnak szemeim. Csak nem Sam? És az a tündér mögötted kicsoda? Finom az illata.- mondta kéjesen majd éreztem hogy Nessi görcsösen belém kapaszkodik.
-Takarodj el innen. Nem messze vannak a szülei. Ha megtudják hogy itt vagy akkor nagy bajban leszel- sziszegtem felé, és morogtam hozzá.
-Csak nem a Cullen-ék? Azokkal mit kezdek? Még van négy társam. Tudom furcsa hogy öten vagyunk de van ilyen. Szóval a Cullenék-nak nincs esélyük. De ez a kislány tetszetős. Nekem kell a vére. Most!- mondta majd láttam hogy a vörös szemei elkezdtek izzani. Megfordultam Nessihez.
-Figyelj Nessi. Hazatalálsz innen?- kérdeztem tőle, mire bólintott- fuss haza. Mondd azt hogy vadászok, de nem mondhatsz semmi erről a bácsiról. Ha nem akarod hogy a családnak baja essen menj haza. De egy szót sem! Jó? Én addig feltartom. Menj- súgtam neki hogy csak ő hallja. Majd Nessi elkezdett futni. A vámpír futott volna utána, de én hátulról ráugrottam, és belemartam a nyakába. Fájdalmasan felüvöltött, majd ledobott magáról. Tudtam hogy már Nessi nem érdekli. Szerencsére. Nekivágott egy fatörzsnek, ami megrepedt a nagy erőtől. A gerincem pokolian elkezdett fájni. Fogtam magam és rávetettem magam. Egy darabig még így hemperegtünk, mikor én kerültem alulra. Épp készült megharapni, mikor felrúgtam. Felállt majd elkezdtünk körbe-körbe menni.
-Szóval így állunk? Nem vagy te olyan gyenge, mint előzőleg. Bárcsak akkor is védekeztél volna. Akkor mondhatnák azt hogy a második heged is harci sebesülés- mondta majd felém vetette magát. Gyorsan kitértem az útjából és mögé kerültem.
-A baj csak az hogy az ilyen magadfajták azt hiszik mindent tudnak. Pedig nagyon nem. Egy kis senki vagy a társaiddal együtt- mondta gúnyos éllel a hangomban. Kellett nekem jártatni a nagy számat. Olyan pofont kaptam hogy éreztem a vér izét a számban. Összeroskadtam és felhúzott a földről.
-Ide figyelj te kis ribanc! Még egyszer nem merj velem így beszélni. Hidd el ha akartalak volna már rég megöltelek volna. De nem. Jó veled játszani. Majd akkor csapok le mikor a legjobban félsz. Most pedig ha megbocsátasz- mondta majd elindult de előtte nekivágott a fának. Hát hamar feladta. Eléggé fájt, de annyira nem hogy ne tudjak felállni. Mikor felálltam kicsit megszédültem de meg tudtam tartani az egyensúlyom. Mielőtt haza indulhattam volna visszafordult, szélsebesen hozzám futott, és jó mélyen beleharapott a nyakamba. Most nem oda ahova a múltkor hanem a másik oldalára. Felordítottam a fájdalomtól. Ez most nagyon fájt. Olyan mélyen vájta a fogát a nyakamba hogy elkezdtem könnyezni.
-Csak mert kölcsön harapás visszajár- mondta majd ismét nekivágott a fának. Ezúttal nem kímélt. Éreztem hogy a fejem hatalmasat koppant a fán. A gerincem mintha kettétört volna. A fájdalom az egész testemen végig járt. A fejem nagyon fájt és a karom is. Persze most láttam csak meg hogy a karomból ömlött a vér. A fa végig horzsolta. Próbáltam valamivel bekötni, hogy legalább ne vérezzen. De nem találtam semmit és a ruhám sem volt olyan állapotban hogy be tudjam vele kötni a kezem. Elindultam hát hazafele. Azon gondolkodtam, hogy vajon ki fog nekem ugorni, hogy széttépjen?

4.fejezet- A kötelék

Reggel nem éppen jókedvűen ébredtem. A sebesüléseim már nem fájtak annyira. Ráadásul most egy teljesen más szobában voltam. A falak narancssárgák voltak, és egyszerű volt, nekem mégis tetszett. A kilátás gyönyörű volt. Ki lehetett látni az egész erdőre, és ha akartam egy ugrással az erdőben lehettem. Besütött a nap az ablakon, és így a bőröm elkezdett halványan csillogni. Nekünk, félvéreknek nem csillog annyira a bőrünk mint a rendes vámpíroké. Egy pont a javukra. Lerúgtam magamról a takarót és kisétáltam a szobából. Lementem a nappaliba, ahol az egész család volt. Kivéve Edward-ot és Bellát.
-Jó reggelt- köszöntem nekik.
-Jó reggelt álomszuszék. Tegnap szépen elaludtál Rose karjaiban- mondta Emmett majd kapott egy nyakast Rosalie-tól. Ezen elmosolyodtam.
-Nagyon vicces valaki.- mondtam majd kinyújtottam a nyelvem. Akaratlanul a tegnap estére gondoltam, és próbáltam „elrejteni” az érzéseimet. Jasper fürkésző szemekkel, engem nézett majd megvontam a vállam. Ekkor belépett a szobába Carlisle.
-Sam, beszélhetnénk?- kérdezte mély, bársonyos hangján.
-Persze.- válaszoltam.
-Esme drágám légy szíves gyere te is.- mondta majd magához húzta Esmét.
-Megyek- mondta majd elindult a konyhába. Követtem őket majd leültem egy székre.
-Nos csak annyi lenne, hogy mik a szükségleteid?- kérdezte majd mintha egy felfedezést várna úgy nézett rám.
-Ugyanúgy eszem emberi ételt, mint vért. Habár az ételből nem sok mindent szeretek. De a vért jobban szeretem. Ugyanolyan erős és gyors vagyok mint egy rendes vámpír, de azért kicsivel gyengébb is vagyok. Nem termelek mérget, sebezhető vagyok, kis mértékben. Gyorsan fejlődünk, de én annál is inkább. Azt hiszem ennyi. -mondtam majd rájuk mosolyogtam.
-Végre egy ok hogy használjuk a konyhát- mondta Esme majd szeme angyalian felcsillant.
-Hé Sam! Gyere ide egy picit!- kiáltotta nekem Emmett.
-Hát én most megyek- mondtam majd Esméékre mosolyogtam.
-Mondjad!- léptem be kecsesen majd elé álltam.
-Nincs kedved birkózni velem egyet?- kérdezte majd cinkosan rám mosolygott. Annyira gyermeki lelke van Emmett-nek hogy őt nem lehet nem szeretni. A lelkében biztos vagyok benne hogy egy kisfiú rejtőzik. Viszont megrökönyödve néztem rá. Én vele? Birkózni? Soha. Akkora ereje van hogy egy másodperc alatt leterít a földre.
-Ööö…nem hiszem. Túl…erős vagy- mondtam majd megvontam a vállam.
-Na de csak egy kicsit- mondta majd boci szemekkel nézett rám.
-Felejtsd el. Tudod még nem heverte ki hogy összezúztad- mondta Jasper mosolyogva. Egy hálás mosolyt küldtem neki.
-Óóó..tényleg…majd máskor?- kérdezte. Egyszerűen magával ragadott úgyhogy belecsaptam a tenyerébe.
-Benne vagyok- mondtam mosolyogva. Ekkor hallottam két szívdobogást. Az egyik normál tempójú volt, a másik kicsit gyorsabb volt.Ekkor belépett a szobába Bella és Edward és mögötte egy indiánfiú. Megéreztem a szúrós szagot az orromban majd elkezdtem morogni.
Jasper elém állt, Emmett pedig mellém. Az indiánfiú pedig hátrált pár lépést. A kezében egy angyal volt. Olyan négyévesnek nézett ki, de mint láttam örült hogy a fiú karjaiban van. Aztán nem érzékeltem semmit csak az angyal arcát néztem. Haja olyan gyönyörű bronzszínű volt mint Edwardnak. A szeme pedig olyan barna mint Belláé. Kecses mozgása volt, akárcsak Alice-nek. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű teremtényt. Barna szemeit rám emelte majd elkezdett mosolyogni. A szívem nagyot dobbant. A lénye egyszerűen magával ragadott.
-Hé jól vagy? –rázogatta meg a karomat Emmett.
-Persze én csak…szóhoz sem tudok jutni…annyira gyönyörű.- ennyi tellett tőlem.
-Sam, bemutatom Ő itt a lányunk Renesmee. Ő pedig Jacob- mondta Edward majd hanyagul Jacob felé intett. Egyből tudtam hogy ők nem éppen a legjobb barátságban vannak.
-Örvendek- mondtam Jacob-nak.
-Én is. Újabb vérszopó a családban- mondta majd elkezdett vigyorogni. Így fehér fogai kilátszottak. Ekkor újra levegőt vettem, és ismét megcsapott az a szúrós szag. Most nem kezdtem el morogni, de nem bírtam volna túl sokáig.
-Ööö..asszem levegőzőm egyet. Túl…-mondtam majd kimentem. Élvezettel szippantottam bele a friss levegőbe. Nem csak vámpírok, már vérfarkasok is. Régen még apám mesélt róluk, hogy a mi ellenségeink. Azt mondta hogy más néven alakváltók. És hogy ingereljük egymást a szagunkkal. Jacob biztos megszokta már de nekem elég kellemetlen még az érzés tekintve hogy ő az első vérfarkas akit láttam egész „életemben”. Apám addig amíg meg nem szöktem tőle, arról magyarázott hogy hogy kell megölni őket. Hogy csak mi vagyunk rá halálosak, és hogy ők meg könnyen széttépnek minket. Na jó ez már kicsit sok. De hogy van az hogy egy vérfarkas a Cullen házban van? Ezt mindenképp meg fogom majd kérdezni. Visszamentem a házba. Mindenki rám nézett, én meg intettem hogy jól vagyok. Majd odamentem az ablakhoz és kifele néztem. Ekkor valaki elkezdett zongorázni. Edward ült a zongoránál, és név szerint Bella altatóját játszotta. Láttam hogy Bella meghatódik, én pedig átadtam magam a zenének. Mikor vége lett, felindultam az emeletre, de mikor felléptem volna egy apró kéz kulcsolódott a bokámra. Megfordultam és Renesmee barna szemeibe bámultam. Leültem a lépcsőre és néztem e csodás teremtényt. Épp meg akartam fogni mikor odajött Jacob és elvette, és elindult vele kifele. Kétségbeestem.
-Nem fogom bántani. Csak meg szeretném fogni.- mondtam majd Jacob-ra néztem. Letette elém a földre Renesmee pedig boldogan futott hozzám. Felemeltem, gyermeki arcáról sugárzott a boldogság. Megérintette a kezem. Ezernyi színt láttam majd kitisztult a kép. Renesmeet láttam amint Jacob-bal fogócskáznak. Nagyon élvezi a játékot. Majd újra a Cullen házban találtam magam. Mindenki rám nézett.
-Biztos nagyon jó lehetett- suttogtam a fülébe. Erre egy puszit kaptam az arcomra és odaszaladt Jacob-hoz.
-Jacob fogócskázzunk!- kérte Renesmee majd kifutott a kertbe. Ekkor tudtam hogy köztem és Renesmee közt most egy olyan kötelék alakult ki amit, senki, semmilyen módón nem fog tudni eltépni. És ez azért boldogsággal töltött el

3.fejezet-A fájdalom

A levegő megfagyott körülöttem. Nem tudtam hogy Jasper-nek mi baja lehetett. Testvérei lefogták, de Jasper szemei engem kerestek Rám emelte aranybarna szemeit.A fájdalomtól eltorzult az arca. Alice odament és kivitte a kertbe. Én meg csak leültem a lépcsőre és a fejemet az ölembe hajtottam. Annyit hallottam hogy valaki leült mellém, de nem tudom hogy ki volt az. Felnéztem és Emmett barátságos arcát láttam.
-Mi a baj? -kérdezte Emmett.
-Semmi, csak van egy olyan érzésem hogy Jasper miattam tört ki.- mondtam. Igen és valójában ezt éreztem. Nem tudom elfelejteni azt a fájdalomtól teli szemet, ami engem keresett.
-Igazad van. Miattad volt úgymond kitörése- mondta mire én meghökkentem- De csak azért, mert érzi hogy eleve nagy a fájdalmad és Ő valamiért mintha sokkal jobban érezné mint a többiekét. Erősebben érzi a te érzéseidet. Ezért már nem bírta tovább és kitört. Aztán mikor megláttad Őt, már nem érzett semmit. Mintha leblokkoltad volna magad. Mintha te az érzéseidet letiltottad volna. Ezért most már Ő is rendben van.- mondta Emmett.
-Tehát akkor, erősebben érzi az érzéseimet. És ami bennem van fájdalom, az nekem is eléggé fáj, de neki még jobban. És amikor azt akarom hogy ne érezzen semmit akkor nem fog?- kérdeztem Emmettől. Hát ez megnehezít mindent. De nagyjából értem. Most a gond csak az hogy Jasper-nek nagyobb fájdalmat okozok mint magamnak. Mit ne mondjak. Elég pocsék kilátások.
-Ezt még nem tudjuk. De nyugi Jaspert erős fából faragták. Kibírja- mondta majd felállt és odament Rosalie-hoz.
-Remek- mondtam magamban. Ekkor megint leült mellém valaki. Felnéztem. Jasper ült mellettem. Akaratlanul és arrébb csúsztam. Kicsit féltem tőle, de csak azért mert láttam kitörni. Habár tudtam hogy miattam van, mégis bennem volt a félsz.
-Ne aggódj nem bántalak. Csak bocsánatot akarok kérni. –mondta majd rám emelte aranybarna szemeit, ami most nem fájdalmas kifejezést öltött, hanem barátságosat.
-Nem neked kell bocsánatot kérni hanem nekem. –mondtam majd lehajtottam a fejem.
-Csak azt nem tudom miért. –mondta.
-Mit miért? –kérdeztem.
-Miért van benned ennyi fájdalom?-kérdezte majd szemei rám fókuszáltak.
-Jasper, hagyd békén. Nem ez a legjobb időzítés.- mondta Rosalie. Meglepődtem rajta. Eddig még csak rám sem volt hajlandó nézni.
-Nem elmondom. Csak mert befogadtatok és ennyivel tartozom nektek- mondtam majd felálltam, és odasétáltam a többiekhez. Mindenki arcán láttam az aggódást. Mindenki leült, csak én maradtam állva.
-Nem muszáj ezt elmondanod. Anélkül is itt maradsz- mondta Bella. Hálásan rámosolyogtam. De én most el mondom nekik, mert ennyivel legalább tartozom, ha megvédenek.
-Anyám nagyon szeretett volna egy gyereket. Sokáig próbálkozott de nem jött össze neki. Elment egy orvoshoz és az orvos mondta hogy nem lehet gyereke. Anyukám teljesen összeomlott. Rá négy hónappal örökbe fogadott egy két hónapos kislányt akit Maggie-nek hívtak-éreztem hogy a szívem összeszorul, de próbáltam nem kimutatni Jasper miatt.-Aztán mikor Maggie egy éves lett anyu összeismerkedett egy vámpírral. De nem tudta hogy vámpír. Mikor Maggie két éves lett megszülettem én, de anyu belehalt a szülésbe. Ekkor a vámpír elvitte a húgomat és engem, és ott tartott magánál minket. Aztán egyik nap nem volt ott a húgom- már patakokban folyt a könnyem- csak én. Nekem sikerült megszöknöm. Azóta is magamat hibáztatom. Mert ha én nem születek meg akkor anyám még élne és fel tudná nevelni Maggie-t. Maggie most négy éves és azt se tudom hogy él-e. Sosem szerettem volna mást csak egy családot. Mindenki panaszkodik hogy az anyja parancsolgat neki és megmondja mit csináljon. Én
csak egy anyát akartam. Egy családot. De minden szertefoszlott mikor megszülettem- mondtam, majd zokogva lerogytam a padlóra. Tudtam hogy ez Jasper-nek menyire fáj, de már nem bírtam tovább. Felálltam és ki akartam lépni az ajtón. Mikor ki akartam menni egy kéz visszarántott. Rosalie fogta meg a kezem. A szemében sajnálatot láttam. Majd megszólalt:
-Sajnálom ami veletek történt. De azt tudd hogy nem a te hibád. Nem te tehetsz róla hogy apád vámpír volt. Minden erőnkkel meg fogunk védeni téged. És nem hagyjuk hogy bármi bajod essen- suttogta nekem majd megsimogatta az arcom és átölelt. Megöleltem és próbáltam magam összeszedni. Hirtelen elálmosodtam és már csak azt éreztem hogy egy puha ágyban fekszem majd elaludtam.

2. fejezet- A vallomás

Mikor kiléptem a Cullen házból, az arcomba csapott a hideg levegő. Tudtam hogy Forks-ban mindig is hideg volt, de hogy ennyire azt már nem gondoltam. A bordám és a térdem még mindig fájt, de elindultam. A fájdalmat egyre jobban éreztem de nem törődtem vele. Nem lehettem olyan messze a Cullen háztól, mikor hangokat kezdtem hallani. Először csak apró sikolyokat hallottam. Elindultam a hang felé. Nem volt bennem félelem, csak izgatottság. Nem tudom hogy miért pont izgulnom kellett mikor lehet hogy valakit most ölnek meg. De amikor odaértem megláttam azt amit nem kellett volna. Egy valószínűleg nomád vámpír akkor törte el egy fiatal lány nyakát mikor odaértem. Azt mondtam nem félek? Hát most nagyon is rettegek. Lett volna még úgy pár másodpercem elfutni, de megérezte a szagomat és hozzám fordult.
-Hmm…jó illatokat érzek. Megkóstolhatlak?- kérdezte kéjesen majd elindult felém. Elfutni nem tudtam mert ha jól éreztem belül, akkor elég idős lehetett. Nem maradt más hátra csak álltam ott és vártam hogy ideérjen. Tehát ennyi. Ennyi volt az én életem. Nem úgy halok meg ahogy elterveztem. Öregen, puha párnák közt, békésen. Ezt már akkor tudtam hogy nem így fogok meghalni mikor megszülettem. De azért néha én is elgondolkodtam azon, hogy mi lenne ha így halnék meg. Hát most egy vámpír miatt halok meg. A központi kapcsoló kikapcsolt az agyamban és csak vártam a halált. Ekkor egy erős ütést éreztem a mellkasomban. Pár perc után eszméltem rá hogy ő lökött le a földre. Nem féltem, csak felsikoltottam mert a fájdalom belehasított a bordámba. Így is fájt de most a fájdalomnak az ezerszeresét éreztem. Aztán rám mászott, megszorította a nyakamat ,és a fogait a nyakamhoz hajtotta. Elkezdtem levegőért kapkodni, mert úgy szorította a nyakam hogy nem kaptam levegőt. Épp hogy belemélyedt a foga a bőrömbe, felugrott majd odaszólt nekem:
-Még találkozunk. Ez lesz a mi jelünk- mutatott a nyakamra- Tudod, az nem fog elmúlni soha! De most mennem kell mert a kedves kis barátaid jönnek érted. Ne feledd. Az idő gyorsan lepereg. Észre se fogod venni, mikor előtted állok, és megöllek. Bosszú.- mondta majd elrohant. Ekkor hallottam meg Jasper és Emmett hangját:
-Sam! Sam! Hol vagy? Válaszolj!- ordította Emmett. Akartam volna válaszolni, de egy hang nem jött ki a torkomon. Két perce még úgy éreztem hogy el vagyok veszve, most meg megjöttek az én drága megmentőim. Ekkor feltűnt Jasper:
-Hát itt vagy. Mindenütt kerestünk. Megőrültél?- kérdezte majd a nyakamra nézett- Ó…én sajnálom nem tudtam…Legjobb lesz ha hívom Emmett-et- mondta majd elszaladt. Nem értettem ezt az egészet. Emmett mitől másabb mint Jasper. Ekkor csak annyit hallottam hogy veszekednek.
-Jasper hol van Sam?- kérdezte Emmett.
-Ott fekszik a fánál. De az a vámpír megharapta.- mondta Jasper és éreztem a hangján a hitetlenkedést és a meglepettséget.
-De hát akkor…- nem fejezte be a mondatot mert odajött hozzám.
-Hé Sam! Jól vagy?- kérdezte majd arrébb fordította a fejem hogy lássa a sebem. Fel akartam ülni, de nem ment. Nem bírtam tovább. Megjött Jasper is. Láttam mindkettőjűk arcát. Utána meg a vámpír arcát magam előtt. Kitört belőlem a zokogás. Zokogtam és úgy éreztem ezzel minden könnyebb lesz.
-Ssshh, nem lesz semmi baj- mondta Emmett majd odajött és felkapott. Biztonságot éreztem Emmett karjai közt. Ekkor minden sötétségbe borult. Mintha áramszünet lenne.
***
Ugyanabba a szobában keltem fel ahol először. Fel akartam ülni, de a fájdalmam most még erősebb lett, és egy gyengéd de határozott kéz visszanyomott a párnára.
-Bocsánat. De még feküdnöd kell.- szólalt meg Alice.
-Ajj ne. Utálok feküdni. De mi történt? –kérdeztem, habár az elmúlt pár óra eseményeiről tudtam, mégsem tudtam miért vagyok itt.
-Hát mikor az a vámpír megtámadott, sikoltottál, mi meg egyből tudtuk hogy baj van. Ezért elküldtük oda Jasper-t és Emmett-et, akik meghoztak ájultan.- mesélte.
-Nagyszerű. Mikor mehetek el? –kérdeztem Alice-t. Láttam rajta hogy ezzel megbántottam. Akaratlanul. Csak azt nem tudom hogy miért.
-Nem mehetsz el. Egy elég erős vámpír üldöz téged. Nem tudjuk ki Ő- erre megrémültem.- de mi megvédünk. Csak bíznod kell bennünk- mondta Alice. Egyből szimpatikus ez a lány. Nem csak azért mert, életvidám, hanem mert boldogságot hoz mindenki. Most belém jutott egy két csepp boldogság, mert megvédenek, és megóvnak.
-Tudod mit? Gyere menjünk le az ebédlőbe és tárgyaljuk meg ezt az egész ügyet.- mondta Alice.
-Hát jó.- válaszoltam. Lerúgtam magamról a takarót de nem bírtam fölkelni. Viszont Alice kiszökdécselt a szobából és hogy ha a hallásom nem tévedt akkor elindult. Felálltam majd felszisszentem. Eléggé fájtak még a végtagjaim de elindultam. Épp kiléptem a küszöbön mikor Emmett jött arra. Hála az égnek. Egy kis segítség.
-Ööö…izé…Emmett…nem akarok bunkó lenni de tudnál nekem segíteni?- kérdeztem és lélegzetvisszafojtva vártam a választ.
-Most viccelsz?- kérdezte és fölkapott majd levitt az ebédlőbe. Mindenki lent ült még Rosalie is. Csak egy valaki nem. Jasper. Nem nagyon törődtem vele.
-Nos, szervusz Sam. Jobban vagy?- kérdezte Carlisle. Mindenki aggódó tekintetével találtam szemben magam.
-Igen. Jól vagyok köszönöm- azt leszámítva hogy mindjárt szétszakadok.- gondoltam magamban.
-Mindjárt szétszakad- közölte Edward. Kicsit sem leplezhettem meglepődésem, mert Emmett teliszájjal vigyorgott.
-Most mi van?- kérdeztem és kiöltöttem rá a nyelvem.
-Tudjuk hogy nem vagy jól. Mindjárt hozok neked gyógyszert.- mondta Carlisle majd felugrott és elment. És most hogy kérdezzem meg Edward-tól hogy honnan tudta mit gondolok? Esetleg ilyen feltűnő lett volna hogy füllentettem? Ezek szerint pocsék hazudós vagyok.
-Az vagy bizony. Egyébként meg látom a gondolataid.- szakította meg Edward a gondolatmenetem. –Haha de vicces vagy- gondoltam magamban.
-Az vagyok bizony. -mondta majd kiült egy vigyor a szájára. Ettől kezdve elhittem hogy igazat mond. Gondolatban küldtem egy szép kis mondatot:” Akkor legyen szíves tisztelt Cullen úr kiszállni a fejemből. Ha lehet, MOST” Most rajtam volt a sor hogy vigyorogjak.Mert szegény Edwardnak elég bűnbánó arca lett
-Én látok a jövőbe, és Jasper irányítja az érzelmeket- közölte Alice. Megint leesett az állam. Akcióhős vámpírok. Egész vicces. Ekkor Edward kuncogó hangjára lettem ismét, hangsúlyozóm ismét figyelmes. De most nem szóltam. Ekkor visszatért Carlisle.
-Tessék a gyógyszer. Most vedd be.- mondta majd elvettem tőle és bekaptam és lenyeltem.
-Nos akkor elmesélhetnéd mi történt.- mondta Carlisle- Persze hacsak készen állsz.
-Persze semmi gond. Indultam volna tovább, mikor apró sikolyokra lettem figyelmes. Követtem a hangot, és egy nomád vámpírral találtam magam szemben. Eltörte a lány nyakát majd odajött hozzám és közölte hogy meg akar kóstolni. Ezután lelökött és belémharapott. Aztán jöttek Jasper-ék.- mondtam és én is csodálkoztam milyen higgadtan közöltem velük. De a gyomrom még mindig felfordul tőle.
-Rendben. Most egy ideig itt maradsz nálunk.- közölte Carlisle.
-Nem, nem és nem. Nem veszünk be még egy embert. Nem. Túl veszélyes. Nem mi vagyunk a mentőszolgálat. Ha a vámpír akarja felzabálja. Ennyi. Mindenki jut ilyen sorsra. De még egy embert nem- ordította Rosalie, és úgy feldühödött hogy a szék kettétört. Tudom hogy ez nagyon illetlenség de nagyon elkezdtem nevetni. Annyira hogy a székkel hátra is estem. Megpróbáltam felülni. Nagy nehezen sikerül.
-Mi oly vicces emberkölyök?- kérdezte Rosalie utálattal a hangjában. Fekete szemei dühösen meredtek rám. Ekkor már bennem is felment a pumpa.
-Először is: nem vagyok ember. Másodszor pedig: nem én akartam idejönni. Harmadszorra pedig még egyszer ne nevezz emberkölyöknek.- kiabáltam vissza neki. Erre fogta magát és csendesen leült. Ekkor Alice feltette a legfontosabb kérdést:
-Akkor mi vagy te? –kérdezte meglepettséggel- Mert halljuk hogy dobog a szíved meg mi egymás.
-Hát félvér.- mondtam neki és lesütöttem a szemem. Bárcsak haltam volna meg. Akkor anyám még mindig élne. Ekkor a szívem hatalmas darabokra tört. A fájdalom úgy éreztem megőrjít. A veszteség, a bűntudat keveredett bennem. Ha nem halok meg anyám még mindig élne és az a szemét nem vitte volna el a fogadott húgomat. Ekkor a könnycseppek kigördültek a szememből. Ekkor vad üvöltésre lettem figyelmes. Majd csak annyit láttam hogy Jasper robog le a lépcsőn, és Edward meg Emmett felugrik hogy lefogják.