Figyelem!

Sziasztok!
Csak annyit szeretnék közölni, hogy mivel itt a suli így ritkábban fog jönni friss. Lehet hogy egy hónapban csak egy fejezet lesz fenn, mert most jönnek a vizsgák meg a felvételik meg stb. Remélem nem nagy gond, de mindenféleképpen be fogom fejezni! Megértéseteket köszönöm!

17.fejezet-Egy angyallal töltött percek

Csendesen sétáltunk egymás mellett Tom-mal. Nem szólaltunk meg, mert ez a csönd nem feszélyeztetett hanem kellemes volt. Kiértünk arra a rétre ahol baseball-ozni szoktunk. A természet illata teljesen magával ragadott. Lehuppantam a fűbe Tom pedig velem szembe ült.
-Mesélj magadról- kértem, és bociszemekkel néztem rá. Hangosan felnevetett majd mesálni kezdett.
-17 évesen a barátnőmmel moziba indultunk. Tudniillik nagyon szerettem Őt. Érte képes lettem volna bármit feladni. Mindenhol biztonságban akartam tudni. De egy sötét sikátorban ránk támadtak. A barátnőmet megölték, de engem átváltoztattak. Fel akartam keresni egy vérfarkast, és meg akartam kérni rá, hogy öljön meg. De ekkor bejött a képbe Peter és fiának fogadott. A képességem az hogy egy érintéssel meg tudnak nekem mutatni az emberek ill. vámpírok mutatni emlékeket. Egy nap Peter megmutatta azt az emléket amin veled találkozott többször is. Hangot adtam nem tetszésemnek és bezárt alulra. A többit pedig tudod.- mesélte lehangoltan. Nem tudtam átérezni a helyzetét, hogy milyen az mikor a szerelmedet, elveszik tőled, téged meg öröklétre kényszerítenek. Az a fojtogató bánat valószínűleg nem múlik soha. Legfeljebb csak enyhül. De soha nem válik érzékelhetetlenné.
-Én sajnálom. Próbálom átérezni a helyzeted de nem megy. Nem tudom érezni az milyen az mikor élted értelme nélkül kell folytatnod az léted. Ez borzasztó. Sajnálom.- mondtam és a kézfejemet az övére tettem. Küldött felém egy halvány mosolyt. Belenéztem vörös íriszébe. Szemében fájdalom, veszteség, és remény csillant. Fájdalom az apja és barátnője miatt, veszteség a szerelmes elvesztése miatt, remény hogy talán Ő is megérdemli a gyilkolás mentes életet. Ekkor egy ismerős illat csapta meg az orrom. Felpattantam és elkezdtem futni az illat irányába. Nem törődtem Tom kiabálásával csak futottam. Éreztem ahogy a hűs szellő az arcomba csap. A fák gyenge csíkként tűntek el mellettem. Nem voltam képes megállni. Mikor e legközelebb éreztem az illatot lelassítottam és teljesen az ösztöneimre hagyatkoztam. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Észak felé a legerősebb az illat így továbbindultam.
Elkezdtem kicsit gyorsabban menni mint egy ember de nem érdekelt. Meg kell találnom Őt. Az illat egyre jobban erősödik és az erdő közepén vagyunk. És ez nem jelent jót. Hirtelen megtorpantam. Előttem ült Maggie a földön. Vállig érő szőke haját lebegtette a szél, kék szemei a sírástól piroslottak. A földön ült és maga elé bámult és könnyei csak úgy folytak végig az arcán. Szívszaggató látvány volt. Az emberek azt mondják ha egy kisgyerek sír, vagy fájdalmat érez, az a tapasztaltabb is átérzi. Én meg teljes mértékben átéreztem fájdalmát. Emberi tempóban odasétáltam hozzá. Nem érdekelt Jasper, nem érdekelt most semmi. Csak az számított hogy láthatom és senki nem áll az utamba. Lassan mentem nehogy megijedjen. Mikor már pár lépéssel álltam előtte felemelte a fejét. Arcán először döbbenet, majd félelem lett úrrá. Örömömben egy könnycsepp gördült le az arcomon. Leguggoltam elé kezemet az álla alá helyeztem. Felemeltem fejét és a sírástól kipirosodott szemébe néztem:
-Hogy hívnak?- kérdeztem, és arca ellágyult egy pillanatra.
-Maggie- mondta akadozva és így sem tudta rendesen kimondani
-Nos, Maggie, mit keresel itt?- kérdeztem és egyre hevesebben dobogott a szívem. A tudat hogy itt ül előttem a húgom, mindennél jobb érzés volt. Ekkor megéreztem valamit. Vagy inkább valakit. Pár méterrel lehetett távolt tőlem. Egyre gyorsabban jött, míg meghallottam légzését. Megfordultam és Seth állt előttem. Intettem neki hogy ne szólaljon meg így csak odajött és leguggolt mellém kezét a vállamra rakva, és Maggie felé fordult.
-Nos Maggie?- kérdeztem. Seth arca ledöbbent majd ellágyult. Annyira aranyos volt ahogy elbűvölve nézte Maggiet.
-Iddde keveredddtem valahogy- mondta és egy pillanatra Seth-tel egyszerre mosolyodtunk el. Annyira édes volt ahogy a d- betűt mondta.
-Nos, Maggie bemutatom egy nagyon jó barátomat. Ő Seth. És mi most hazaviszünk.- mondtam bár a gondolatra megszakadt a szívem.
-Seeeeeeeeeeth- csillant fel egy pillanatra Maggie szeme és elnyújtotta a Seth szót. Ezen mindketten felnevettünk. Ekkor Maggie hirtelen felpattant és rám vetette magát és teljes erejéből megölelt. Az örömtől egy könnycsepp gördült ki a szememből amit Seth, Maggie háta mögött letörölt. Tudtam, lassan ideje elindulni.
-Maggie indulhatunk?- kérdeztem pár perccel később.
-Veletek?- kérdezte és én tudtam mire utal. Velünk akart hazajönni. Szívem egy percre belesajgott a fájdalomba, de tudtam hogy nem messze innen egy család várja haza. Ránéztem Seth-re és az ő arca is fájdalmat suggalt. Maggie odament lés megölelte őt is. Seth szeme ragyogott. Én meg elgondolkodtam hogy hogy bízhat meg ennyire bennünk? Nem fél tőlünk?
-Nem lehet kicsim. Neked megvan a családod- mondtam majd felkaptam a kezembe és elindultam vele. Láttam hogy bánatosan lebiggyeszti az állát. Seth megfogta a kezem, és úgy mentünk az illat alapján, Maggie otthonához. Fél óra múlva ott is voltunk, és én kihasználtam minden pillanatot hogy vele lehessek. Mesélt a családjáról, majd elmondta azokat a mondókákat amit az oviban tanult. Nagyon örömteli perceket szerzett nekünk. Nehéz szívvel bár, de becsöngettem a nagy fehér házba. Pár perc múlva, egy szőke 35 év körüli nő lépett ki az ajtón. Egyből egy műkörmös szolicica jutott róla eszembe. És nem álltam messze az igazságtól. Arcán közömbösség volt.
-Mégis mit csinál maga Maggie-vel?- kérdezte tőlem. A fájdalom miatt egyre több érzés kavargott bennem és éreztem hogy lassan kitörök de annak nem lesz jó vége.
-Hazahoztam a lányát.- mondtam neki higgadtan habár a bensőmben már tűz égett a düh miatt. Kikapta kezemből Maggiet majd beküldte a házba.
-Ne merjen még egyszer hozzányúlni- mondta dühtől izzó szemekkel.
-Még szép hogy hozzáértem. Az erdő közepén ült és sírt.Egyedül.- kiáltottam neki.
-Megtalálták volna.- mondta higgadtan. Kész, vége. Ennyi. Már nem fogtam vissza magam.
-Maga idióta. A négyéves kislány egyedül volt az erdőben. Maga felelőtlen barom. Mi van ha baja esik? Majd megtalálják holtan? Nem is értem hogy lehet maga anya? Egyetlen amit szerethet az a szolárium és cuki rózsaszín. Mert egy anya már égen földen kereste volna eltűnt gyermekét. És nagyon nagy hálával tartozik nekünk.- mondtam mérgesen.
-Takarodj innen te csitri. Senki nem kérte hogy hozd el- köpte felém a szavakat. Annyira mérges voltam hogy támadóállásba görnyedtem és morogtam alig hallhatóan és készültem volna ráugrani a torkára mikor egy hideg kéz érintését éreztem a bal vállamon, a jobb vállamon pedig Seth kezét éreztem.

16.fejezet-Az új családtag

Mindenki az ajtó felé kapta a fejét. Az ajtó kinyílt és belépett rajta Tom. Annyira megörültem neki hogy odafutottam hozzá és megöleltem. Tom habozva bár, de visszaölelt, amit Seth csak egy morgással jutalmazott. Észre sem vettem hogy Seth is felébredt, így kibontakozva az ölelésből odatáncoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára. Aztán mindenki Tom felé fordult.
-Eltűntél- mondtam neki, mire Ő csak bólintott egyet.
-Igen, elmentem Peter után.- mondta enyhe gúnnyal a hangjában. Megértettem hogy nem akarja az apjaként emlegetni, hisz én sem mondanám apámnak ezt a szadista állatot.
-És jutottál valamire?- kérdezte Alice csilingelő hangján. Most ebben a percben mintha ezer kellemes hangú apró csengő szólalt volna meg. Ezen a gondolaton elmosolyodtam.
-Nem. Nyomát vesztettem a folyónál. De nem hiszem hogy bántaná Sam-et. Ha meg igen én magam végzek vele. Mert Ő egy öntörvényű, szadista állat, akinek a pokol tüzében kellene égnie- mondta majd a kezeit ökölbe szorította. De nem kell neki is olyan életet élnie mint apjának. Csatlakozhatna hozzánk is, hisz mi is állatvéren élünk. És egy próbát megér, hisz megmentette az életem már az első nap.
-Szerintem ez jó ötlet- mondta Edward. El is felejtettem hogy az agyamban is turkálnak.
-Ki maradtunk valamiből?- kérdezte Esme.
-Nem semmiből- mondtam. Végignéztem a családon. Mindenki arca közömbös volt, de Tom arcán csak dühöt és fájdalmat láttam.
-Mi lenne ha megpróbálkoznál a vegetáriánus életmóddal?- kérdezte Carlisle. Egy pillanatra felcsillant a szeme, de aztán csak szomorúságot láttam. Ingatta a fejét majd válaszol.
-Úgysem sikerülne. Pedig de jó lenne nem embereket megölni. A tudat hogy elveszek valakit a családjától, nem épp volt kellemes érzés. De apám így nevelt- mosolyodott el keserédesen.
-Mi nekünk is el kellett kezdeni. Csatlakozz hozzánk, mi segítünk benne. Miután uralod az ösztönöd elmehetsz de maradhatsz is- mondta Edward. Meglepett a kedvességük.
-Megmentetted Sam életét. Ennyivel tartozunk hogy segítünk, ha te is akarod- mondta Alice.
-Azt hiszem egy próbát megér. Megpróbálok vega lenni. És nem is tudom mit mondhatnék. Nagyon köszönöm- mondta majd elmosolyodott. Ez az igazán, szívből jövő mosoly volt. Alice, Rosalie és Esme elmentek rendbe tenni a vendégszobát, ami inkább egy hálószoba volt. Edward és Bella elment Tom-mal vadászni, és Jasper meg Emmett is ment velük hátha esetleg valami baj lenne. Nessi Jake-kel volt La Push-ban. Én felmentem a szobámba és jött velem Seth is. Leültem az ágyra. Seth pedig leült a székre. Ebben a fél órában nagyon távolságtartó volt velem, és ezt szóvá is tettem. Azt mondta hogy majd megbeszéljük. Nem erőltettem a dolgot, de most már az oldalamat fúrta a kíváncsiság. Még egy rossz dolog amit eltanultam Alice-től, gondoltam magamban. Odamentem Seth- hez és leültem a földre hogy a szemébe nézhessek. Nem tudtam semmit kivenni az arcából, és ez zavart. A szemébe néztem és megszólaltam:
-Mi a baj Seth?- kérdeztem tőle. Arca még mindig közömbös volt de ahogy rám nézett az arca ellágyult.
-Semmi, csak tudod nem tetszik ez a Tom fiú. Arra gondolok hogy mi van ha szövetkezett az apjával? Akkor nagyon könnyű préda leszel és mi sem tudunk megvédeni. Ha meg valami bajod esne én megőrülnék.- mondta nekem. Óóó… drága Seth. Egyetlen kis farkasom.
-Hát ez a baj? Ne aggódj nem hiszem hogy nagyon szövetkezne az apjával. Ugyanis az apja őt is bezárta ahova engem. És kiderült hogy zsigerből utálja az apját, egyrészt azért amit velem tett, másrészt azért amiért nomád- soroltam fel neki az ellenérveket. Ahogy láttam nem nagyon sikerült meggyőznőm. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, én felpattantam és megcsókoltam. Hevesen csókolt vissza és a kezét a derekamra tette és közelebb húzott magához. Éreztem forró leheletét a torkomban. Egyre hevesebben csókolt és elkezdtünk hátrálni az ágy felé. Én voltam alul, Set pedig fölül. A szívem őrült kalimpálásba kezdett, a levegőt pedig szaporán vettük. Megfogtam a pólója alját és felfelé kezdtem húzni. Elmosolyodott és levette. Újra csókolni kezdett, de ezúttal a nyakamat halmozta el édes csókjaival. Én felemeltem a fejét hogy újra megcsókolhassam. Nem ellenkezett, és egyre hevesebben csókoltuk egymást. Mellkasát kezdtem el simogatni, mire ő nyögött egyet. Ekkor hallottam valami nagy csattanást és az ajtó irányába néztem. Az ajtóban ott állt Alice és Emmett. Seth legurult rólam és fülig vörösödve felvette a pólóját. És is fülig vörösödhettem mert Emmett igencsak vigyorgott. Bosszúsan néztem rájuk.
-Nem ismeritek azt a szót hogy kopogás- kérdeztem bosszúsan, de a zavartságom nem múlt el.
-Bocsi nem tudtuk hogy ilyen fontos dolgotok van, csak szólni akartam hogy megjöttünk- mondta Emmett vigyorogva mire én egy nyakast adtam neki és lefutottam.
-Na várj csak ezért még kapsz- mondta nevetve majd jött utánam. Lementem és a nappaliba volt mindenki, Tom-ot is beleértve. Odasétáltam elé.
-Na milyen volt?- kérdeztem.
-Borzalmas. De meg lehet szokni- mondta és vágott egy fintort. Mindenki elkezdett nevetni.
-És mit ettél?- kérdeztem tőle őszinte kíváncsisággal.
-Medvét- mondta, ekkor Emmett beszólt.
-Jó választás öcsi!- mondta vigyorogva.
-De a hegyi oroszlánt sem vetem meg- mondta majd elmosolyodott.
-Az se rossz. Nekem személy szerint a hegyi oroszlán favorit.- mondtam neki és mosolyogtam.
Boldog voltam mert körülöttem mindenki boldog volt. Érezni lehetett a boldogságot a levegőben. Ekkor kopogtak az ajtón és belépett Nessi és Jacob.
-Sziasztok- mondtam nekik.
-Sziasztok. Ööö…téged ismerlek?- kérdezte Nessi Tom felé fordulva. Azonban Tom elkezdett morogni. Gondolom megérezte Jacob szagát. Hát igen.
-Nem hiszem- szűrte ki a fogai közt és felegyenesedett.
-Tom vagyok- nyújtott kezet Nessinek.
-Én meg Renesmee de szólits csak Nessinek.- mondta Nessi mosolyogva.
-Én meg Jacob Black- mondta Jacob.
-Aha és gondolom vérfarkas.- mondta Tom.
-Igen. Te meg bizonyára az új vérszopó.- mondta Jacob mosolyogva.
-Ööö….ha nem gond én elmegyek sétálni- mondta nekik.
-Én meg megyek meglátogatom anyuékat- mondta Seth
-Igen Sue már szólt hogy szóljak neked- mondta Jacob és Seth elindult kifele. Én kitáncoltam Seth-ez és megfogtam a csuklóját. Meglepetten nézett rám majd elmosolyodott.
-Köszönés nélkül elmenni? Illetlenség- vágtam a fejéhez tréfálkozva.
-Igaz- mondta majd megcsókolt lágyan.
-Holnap jövök- mondta és elment az erdőbe. Én is elindultam egy kis sétára, de hallottam hogy valaki mögöttem lépdel. Megfordultam és Tom vigyorgó arcát láttam magam előtt.
-Ha nem gond jövök én is- mondta
-Nem gond persze gyere csak- mondtam majd ketten elindultunk az erdőbe.

15.fejezet-Az igazság

Hosszú percekig néztük egymást majd megszólalt.
-Figyelj Sam. Biztos nem ez lesz a legjobb beszélgetésünk egész életünkben de szerintem ezt jogod van megtudni- mondta de elhallgatott. Kezdett fogyni a türelmem és dühösen ránéztem.
-Ne terelj Jasper! Mondd a lényeget. Gondolom nem azért rángattál ide hogy most a jogaimról beszéljünk- mondtam neki kissé flegmán és megütközve nézett rám.
-Hát jó.- mondta jeges hanggal. -Emlékszel arra mikor kissé kiborultam amikor meséltél apádról?- kérdezte lágyabb hangnemben. Most komolyan idegesíteni akar?
-Persze! Csak jó lenne ha végre kimondanád amit akarsz.- mondtam dühösen.
-Szóval. Meséltél a vámpírról akit anyukád megbízott hogy vigyázzon rád- mondta majd elhallgatott.
-Igen Jasper. Tudom- mondtam neki. Kezdtem egyre jobban dühbe gurulni. Már a kezem remegett az indulattól. Miért nem képes egyszerűen elmondani? Ehelyett itt húzza az idegeim.
-Nos az a vámpír én voltam- mondta csendesen. A levegő benne akadt a tüdőmben, a szemeim kitágultak. A torkom kiszáradt, és nem bírtam megszólalni. Hogy ő lett volna az a vámpír akitől apám elrabolt? Az lehetetlen. Olyan nincs. Hisz neki a Cullen családdal kellett volna lennie. Biztos csak álmodom. Magamba csíptem, és fájt, tehát nem álmodom.
-Hogy lehet?- csak ennyit bírtam kinyögni. Nem jött értelmes mondat a számra. Leültem egy farönkre és a térdembe hajtottam a fejem. Hallottam hogy Jasper kifújja a levegőt majd megszólal:
-Anyukád testvére voltam. Hamar elhagytam. Amikor Cullen-ékkal éltem, egy kis időre elmentem a családból mert rátámadtam Bellára. Ekkor még nem volt vámpír. Hazajöttem anyukádhoz, és láttam hogy terhes. Aztán elmesélte hogy egy vámpírtól terhes. Azt akartam hogy vetessen el, mert tudtam hogy bele fog halni a szülésbe. De nem tette. Ekkor már nagyobb volt az önuralmam, és ott voltam a születésnél. De belehalt a szülésbe.- mondta, és hangja szomorúan csengett. Tátott szájjal bámultam rá. Tehát akkor Ő a nagybátyám. Vérbeli rokonok vagyunk. Ezt a tényt még mindig nem tudtam teljesen felfogni. Jó. Tegyük fel az elmélet kedvéért hogy tényleg ő a nagybátyám. De akkor Rosalie? Ő meg a nagynéném?
-Miért nem változtattad át?- kérdeztem halkan.
-Nem akartam neki olyan létet adni, amit nem akarna. Hidd el nem akart volna vámpír lenni!- mondta de erre az egy mondatra én dühös lettem.
-Honnan tudod? Hisz vámpír léted alatt állításod szerint egyszer láttad! Akkor meg? Ha átváltoztatod akkor nem lenne gond. Lenne Maggie, én Ő. Talán még az apám is. De erre nincs se Maggie se Ő. Öntörvényű vagy Jasper. A saját fejed után mentél. Pedig lehet hogy nem akart meghalni.- ordítottam neki dühösen.
-Nyugodj meg. Nem értesz semmit. Ez nem így volt. Logikus hogy inkább meghal minthogy vámpír legyen.
-Semmiképp sem logikus. Mi van Bellával? Ő is vámpírt akart lenni, a francba is. Anyám sem akarhatott meghalni- mondtam neki.
-Sam, fejezd be. Nem tudsz anyádról semmit mégis azt hiszed tudod mit akart. Pedig nem! Egyedül téged akart. És nem akart vámpír lenni. Nem akart a fajtánkhoz tartozni. Értsd már meg végre.
-Hát jó.- mondtam majd elkezdtem rohanni. Miért nem akart anya olyan lenni mit mi? Akkor most boldogan élhetnénk. Semmi akadály nem lenne a boldogsághoz. Futottam és élveztem ahogy a hideg levegő az arcomba csap. A könnyek végig folytak az arcomon. Anyámnak lett volna lehetősége a túlélésre. El kéne mennem Forks-ból. Ha elmegyek minden könnyebb lesz…egy időre. Igen ez, az. Elmegyek Forks-ból. Elmegyek innen, ahol a baj csőstül jött rám. Észre sem vettem hogy hazaértem. Mindenki kint állt a verandán, még Jasper is. Mikor megláttam halkan felmorogtam de tudtam hogy hallották mert meglepődve néztek rám. Alice odaszökkent mellém és maga elé fordított.
-Nem mehetsz el Sam. Mindent megoldunk.- mondta Alice. Magamban felkacagtam. Ha tudnád te azt amit én.
-Nem szeretnék maradni. Itt az életem megváltozott jó és rossz irányba. Ezért elmegyek egy kis időre- mondtam majd beindultam a házba. Már épp a lépcsőn tartottam mikor egy erős kéz megfogott. Felszisszentem és megfordultam. Ki állt előttem? Jasper. Mit akar? Még valami a múltból?
-Nem mehetsz el Sam- mondta nekem suttogva.
-Ó dehogynem- mondtam. Erre már a Cullen család többi tagja is bent volt.
-Én meg azt mondom hogy nem. És ezzel el van intézve.- mondta Jasper kissé hangosan. Erre már nagyon mérges lettem.
-Miért ki vagy te az apám? Nem mondod meg hogy mit csinálok.- mondtam neki. Szemei feketére változtak.
-Nem vagyok az apád. De ne felejtsd el hogy még a rokonod vagyok.- mondta jeges hangján.
Mindenki meglepetten nézett Jasper-re majd rám. Arcuk megfagyott majd Alice megszólalt.
-Kije vagy neki?- kérdezte mosolyogva. Hogy képes még ilyenkor is mosolyogni?Miért nem utálnak még? Hisz épp Jasperrel ordítoztam az előbb. Legalább Alice-nek kéne engem utálnia. Rájöttem hogy nem akarok elmenni innen. Hisz ők a családom. Köztük van vérrokonom is. Jó oké, Jasper követett el hibát. Nem is kicsit. De mindenki követett el hibákat életében. Én meg csak leordítottam holott Ő sokkal többet tudott az anyámról. És örülnöm kéne hogy van egy ilyen „nagybátyám” mint Ő. Mert Jasper a többiekkel együtt egy igazi kincs. Szó nélkül megöleltem Jasper-t. Meglepte a reakcióm de azért visszaölelt. Alice csak rám mosolygott én meg kibújtam Jasper öleléséből, és belenéztem immár aranybarna szemeibe.
-Én sajnálom, csak kissé meglepett amit mondtál. És nem akartam felfogni hogy anyám tényleg nem akart olyan lenni mint mi. Csak a saját elveimet néztem, és nem képzeltem magam az Ő helyébe. De valamit tudnod kell. Én nagyon szeretlek titeket-nézett mindenkire, mire mindenkitől egy meghatott pillantást kaptam- nekem Ti letettek a családom. A szívemben az igazi családom által keletkezett űrt Ti betöltöttétek. És nagyon hálás vagyok nektek.- mondtam és ránéztem mindenkire.
-Nos visszatérve ki vagy neki Jasper- kérdezte Rosalie, de nem bírta elrejteni a vigyorgását. Hisz Rosalie most akkor a nagynéném. Ezen mosolyognom kellett.
-A nagybátyja. Az anyja testvérei vagyunk Rosalie- mondta Jazz. Rosalie lefagyott.
-Sam Susan lánya?- kérdezte Rose.
-Mint hallod- mondta Jasper. Pár tizedmásodperc alatt Rose a nyakamba ugrott.
-Oké, ez zavaros- mondta Esme.
-Sam anyukája, Susan az mi testvérünk. Csak mi 16 éves korunkban elszakadtunk egymástól és nem tartottuk a kapcsolatot.- magyarázta Rose majd megpuszilt.
-Óóó…micsoda családi dráma- mondta nevetve Emmett.
-És az igazi dráma csak most kezdődik- mondta Edward mire mindannyian a házba belépő alakot néztük.

14 fejezet-Újra itthon

Mikor felkeltem a saját szobámban voltam. Körbenéztem és Seth ült az ágyam végébe. Az arcán mérhetetlenül nagy fájdalmat és bizonytalanságot vettem észre. Lerúgtam magamról a takarót és odamásztam hozzá. Habár nem fájt semmim, a karom még elég csúnya volt de a lábam kezdett gyógyulni. Meglepetten nézett rám majd szorosan magához ölelt. Nem szólt semmit, csak ölelt, mintha félne attól hogy elveszítene. Miután kibontakozott az ölelésből rám nézett. A szemében szerelmet, dühöt, és fájdalmat véltem felfedezni. Megsimítottam az arcát és megszólaltam:
-Mi a baj?- kérdeztem.
-Szerinted mi lenne?- csattant fel mérgesen- Az a mocsok megkínzott, csoda hogy nem haltál bele. A fia pedig majdnem megölt. Két hete fekszel itt lebegve élet-halál között. Azt hittük nem éled túl. Az egész család bizonytalan volt az állapotodat illetően.- mondta mérgesen. Két hete fekszem itt? És Seth ennyire aggódik? Hisz élek!
-Seth, nyugodj meg minden rendben van. Itt vagyok és virulok- mondtam neki majd megcsókoltam. Visszacsókolt, de a csókja mohó és követelőző volt, és mégis gyengéd. Kezeimmel belemarkoltan a hajába mire Ő még jobban magához húzott. A csókot nagy bánatomra befejezte, mert levegőre volt szükségünk. Majd magához húzott és így szólt:
-Nem akarlak elveszíteni. Te nagyon sokat jelentesz nekem Sam. Nem csak a bevésődés
miatt. Egyszerűen veled akarok lenni minden percben. Ha nem vagy velem és érzem a hiányod megőrülök. Amikor az a szemét elrabolt olyan volt mintha eltűnt volna belőlem az élet. De mikor megláttalak, visszatért az életem és csak meg akartam ölni azt aki ezt tette veled. Ha még egyszer eltűnsz én belehalok- mondta nekem fájdalmas szemmel. Hogy érdemeltem ezt meg? Itt ülök a világ legtökéletesebb fiújával, és barna szemeibe mélyülök.
-Én is szeretlek Seth. Ígérem soha többet nem fogsz elveszíteni. Nekem is nagyon fájt a hiányod. Mikor azt hittem meg fogok halni, csak azért voltam boldog mert megismerhettelek téged, és a családomat- mondta halkan. Lehajtotta a fejét és megcsókolt. Ez a csók nem volt se durva, se követelőző, hanem gyengéd és romantikus. Nyelveink táncot jártak egymással. Nem akartam hogy valaha is véget érjen a pillanat, de kopogás nélkül betoppant a szobába egy csodabogár és a nyakamba vetette magát.
-Víííí…Sam úgy örülök hogy végre felkeltél- mondta Alice és olyan szorosan ölelt hogy azt hittem kinyomja a maradék szuszt belőlem.
-Ó…Alice- mondtam neki és visszaöleltem. Kissé fájt még ez a mozdulat de kibírom.
-Várj hívom a többieket- mondta majd kiszökkent a szobából. Pár másodperc múlva az egész Cullen család fent volt. Nessi odarohant hozzám bebújt az ágyba és megölelt. Annyira aranyos volt. És már úgy nézett ki mint egy 17 éves. Még én is meglepődtem milyen szép lány lett belőle. Haja ugyanolyan volt mint Edward-é, csak megnőtt, arca szív alakú volt és elég éretten nézett ki.
-Örülünk hogy felkeltél. Hogy érzed magad?- kérdezte Esme és letérdelt az ágy mellé. Szorosan megöleltem.
-Jól vagyok. Egész jól- suttogtam és a többiekre és rá néztem. Mindenki sorba megölelt én meg nem győztem hálálkodni hogy megmentettek.
-Ez természetes hogy megvédünk. Hisz a családunk tagja vagy. Megvédjük a családtagjainkat- mondta Jasper. Annyira jól estek ezek a mondatok hogy elkezdtem könnyezni.
-Köszönöm- suttogtam hálásan. Majd Carlisle odajött és megvizsgált.
-Nagyszerű. A sebeid hamar begyógyultak, főleg a karcolások. Az égésre adok krémet mert már az sem veszélyes- mondta Carlisle.
-Rendben köszönöm- mondtam majd mindenki kiszállingózott a szobából. Seth befeküdt mellém. Ásítottam egy hatalmasat ezért Seth betakart.
-Aludj szépen- mondta majd elkezdte simogatni a hajamat, én meg elaludtam.
***
Mikor felkeltem Seth mellettem szuszogott. Annyira édes volt ahogy aludt. Semmi pénzért nem keltettem volna fel, ezért óvatosan kihámoztam magam az öleléséből. Felvettem egy toppot és egy térdgatyát majd lesétáltam. Mindenki lent ült a nappaliba és mindenki arcáról sugárzott a boldogság. Rosalie Emmett mellett ült a kanapén és nagyban vitatkoztak valamin, de Emmett vigyorgott szóval nem lehetett nagy vita. Alice Jasper vállára hajtotta a fejét és vidáman csacsogott Bellával aki Edward ölében ült. Esme ha jól hallom a kaját kevergette míg Carlisle egy könyvet olvasott. Ahogy beléptem mindenki rám emelte a tekintetét és elmosolyodott:
-Na mi a pálya hugi?- kérdezte Emmett, miközben nagyon vigyorgott. Ebből most valami vicces beszólás lesz, azt érzem.
-Semmi különös- mondtam majd elsétáltam a konyha felé. Emmett jött utánam és felült az asztalra.
-Na de Emmett. Illik az asztalra ülni?- kérdezte Esme és játékosan letessékelte az asztalról. Emmett leugrott és elém állt.
-Te még ígértél nekem valamit, mielőtt elraboltak volna- mondta és az utolsó pár szóra elhúzta a száját.
-Emmett nem- mondtam majd elvigyorodtam.
-Légy szíves. A kedvemért- mondta majd boci szemekkel nézett rám. Erre még jobban elkezdtem nevetni.
-Nem. Majd máskor- mondtam neki, de ekkor az egész Cullen család bent volt a konyhába.
-Valamiről lemaradtunk?- kérdezte Alice és elmosolyodott.
-Emmett birkózni akar- mondtam nevetve.
-De most ebbe mi olyan rossz?- kérdezte Emmett.
-Majd holnap! Ígérem.- ígértem meg Emmett-nek .
-Ja persze. Múltkor is ezt mondtad- mondta duzzogva.
-A múltkor közbejött valami. Tudod mit? Kezet rá- mondtam és kezet fogtam Emmett-el.
-Éhes vagy Sam?- kérdezte tőlem Esme.
-Nem, inkább csak levegőzők egyet- mondtam majd kisétáltam a verandára. Élvezettel szívtam be a friss levegőt. Nem is tudom mikor élveztem utoljára ennyire az erdő illatát. Aztán eszembe jutott valami. Jasper tartozik nekem egy magyarázattal, hogy miért lett annyira dühös mikor apámról beszéltem. Épp benyitottam volna, mikor egy kemény márványtestbe ütköztem. Jasper állt előttem és egy pulcsit tartott a kezében.
-Bocsi. Tessék egy pulcsi mert elég hideg van- mondta majd odaadta a pulcsit.
-Köszi.- mondtam majd leültem. Leült mellém. Tökéletes időzítés arra hogy megkérdezzem tőle. De nem mertem. Féltem hogy megint dührohamot kap.
-Félsz- állapította meg Jasper.
-Igen, félek. De csak mert meg akarok kérdezni valamit- mondtam majd lehajtottam a fejem.
-Hát akkor kérdezed- mondta majd bíztatóan rám mosolygott.
-Miért dühítettelek fel mikor apámról beszéltem?- kérdeztem félve. Arcán nem vettem észre semmit. Egy perc kínos csönd után megszólalt.
-Hozzád van köze. De be kéne menni mert igen hűvös a levegő.- mondta majd felállt és elindult befele. Gyorsan felpattantam és elkaptam a csuklóját, majd magam felé fordítottam. Ha akart volna simán bement volna de nem ment.
-Tudni akarom az igazságot- szűrtem ki a fogaim közt. Meglepetten nézett rám.
-Majd megtudod- mondta ugyanabban a hangnemben mint én.
-Nem- csattantam föl- Most akarom tudni. Ha hozzám van köze tudni akarom. –mondta neki szinte kiabálva.
-Tudni akarod? Akkor ha elmondom magadra vess- mondta majd felkapott a hátára és elkezdett futni. A hideg szél az arcomba csapott és a hajamat tépte. Utálom ha valakinek a hátán kell utaznom. Kezdtem rosszul lenni.
-Jasper tegyél le!- mondtam de még mindig futott- Azt mondtam tegyél le. Megállt majd letett. Körbenéztem és a baseball réten találtam magam. Jasper előttem állt. Az arcomat fókuszálta gondolom az érzéseimben kutatott. Nem tudtam most mit érezzek. Dühöt? Félelmet? Bizonytalanságot? Hosszú percekig néztük egymást majd megszólalt.

13.fejezet.-A szabadság

Ma álom nélkül aludtam. Hát persze hogy is aludhatnék álommal, ha olyan reménytelen helyzetben vagyok mint most. De amikor kinyitottam a szemem nem Tom védelmező karjaiban ébredtem, hanem egy ágyon feküdtem lekötözve. Próbáltam kiszabadulni de túl gyenge voltam ahhoz. Az utóbbi napok megtették a hatását és rendesen kimerültem. Ekkor hallottam hogy nyílik az ajtó. Aztán Peter lépett be.

-Jó reggelt szépségem. Ne aggódj, jó kezekben leszel.- mondta nekem majd behívta a többieket. Nem értettem mit akar. Körbe néztem a szobában. Sok gyertya volt benn, de csak azok adták a fényt. Ablak nem volt. Aztán volt az ágy amin feküdtem. Ennyi volt a nagy berendezés. Peter mellém állt, és megfogta a gyertyát.

-Ne aggódj nem fog fájni. Csak egy kicsit- mondta és tudtam mit akar. Csak egy „kicsit” meg akar égetni. Csak hogy kínozzon. Csak hogy fájdalmat okozzon. És akkor tegyem fel a kérdést: Miért? Mert Peter egy szadista állat, és imádja ha fájdalmat okoz valakinek. Főleg ha olyannak okoz fájdalmat aki visszautasította. Ekkor perzselő érzést éreztem a kezemnél. Fájdalmasan felsikoltottam. A láng úgy égette a karomat mintha legalábbis valami gyúlékony anyag lenne a karomon. A sikításom velőtrázó volt. Ezen Peter-ék jót röhögtek. Meg akartam halni. Nem akarom hogy kínozzon.

-Ölj meg az sokkal egyszerűbb- szűrtem ki a fogam közt.

-Nem, hallani akarom hogy szenvedsz. Hallani akarom hogy a bocsánatomért könyörögsz.- mondta kéjesen majd átsétált a másik oldalamhoz. Ott is égett a karom. Felszisszentem de nem sikítottam. Ha már fáj szenvedek magamban. Nem adom meg neki az örömöt hogy hall engem sikítani.

-Azt várhatod-mondtam. Aztán a kezemről eltűnt a forróság, már nem égett annyira, de azért még nagyon fájt. Hisz ha jól tudom most eléggé megégetett. Nem akartam megnézni. De végül is rászántam magam. A kezem vérvörös volt. Tisztán kivehető volt hogy hol égette meg kicsit jobban. Aztán hirtelen éles érzést éreztem a lábamban. Peter végig karcolta a fogával mindkét lábam. Rettentően fájt és ömlött belőle a vér. Elnyomtam belülről egy sikítást, és elsötétült előttem minden. Legalább így egy kicsit megszabadultam a fájdalomtól.

***

Arra ébredtem fel hogy egy „kis” erővel bedobnak abba a cellába ahol már három napja voltam. Magamra néztem. Borzalmas látvány volt. A karom megégve, csoda hogy nem égett le, a lábam meg szinte felkarcolva. Arra volt erőm hogy felüljek és behúzódjak a sarokba. A szememmel Tom-ot kerestem. Ott ült a sarokban és a szeme izzott a szomjúságtól. Ekkor észrevettem valamit. A teste megfeszült. Mintha támadni készült volna. Úristen, hát persze. A vérem. Ekkor üvöltött egyet és rám vetette magát. Alulra kerültem és belenéztem izzó szemeibe. Még én is megijedtem ettől a nézéstől. Most fogok meghalni. Azt mondják a halálod előtt lepereg a szemed előtt az egész eddigi életed. De előttem nem pergett le semmi. És ez azért zavart. Már Tom egyre közelebb hajolt a nyakamhoz mikor felkiáltottam.

-Ne Tom, kérlek ne ölj meg. Ne pont Te ölj meg- kérleltem zokogva. Aztán hirtelen átrepült a szoba másik felére. Peter egyik vámpírja volt az.

-Még nem ölheted meg. Apád nem szeretné- mondta majd rám nézett.

-Ő nem az apám. Aki ilyet tesz valakivel- rám nézett- az nem a rokonom. Üzend meg neki hogyha kijutok innen megölöm- mondta Tom indulatosan és felpattant. Az „őr” kiment, én meg visszamentem a sarokba. Tom odaült mellém és lehajtotta a fejét:

-Sajnálom én nem akartam. Tudom hogy most utálsz de legalább bocsáss meg.- mondta még mindig lehajtott fejjel. Annyira sajnáltam. Nem tehet róla. Hisz mégis csak vámpír aki jó rég vadászott már. Kezemmel felemeltem a az állát hogy a szemembe tudjon nézni.

-Én nem haragszom. Hisz vámpír vagy. Logikus hogy így viselkedtél. Nem te tehetsz róla amit apád művel- mondta majd a szeme kicsit barátságosabb formát öltött. Aztán ránézett a kezemre. Az arca dühbe torzult. Elkezdett kiabálni:

-Hogy teheti ezt? Főleg egy olyannal aki nem tud védekezni. Most még nagy az erőfölénye. De ha megtalálnak minket akkor én magam ölöm meg.- mondta. Levette a pólóját és eltépte hogy be tudja kötni a lábam. Akaratlanul is megnéztem izmos, kidolgozott felsőtestét. A kezét pedig rátette az enyémre, és hálás pillantást vetettem rá, mert jéghideg márványbőre nagyon jól hűtötte a kezemet.

-Köszönöm- suttogtam neki hálásan.

-Ugyan semmiség.- mondta nekem és küldött egy mosolyt. Ekkor hallottunk valamit. Hatalmas dörrenést hallottunk, mintha egy ajtó beszakadna. Nem hallottam annyira tisztán mert tudtam hogy hamarosan ismét elvesztem az eszméletem. Kiabálás zaja ütötte meg a fülem. Aztán ismerős hangok de nem tudtam kivenni, hogy milyen hangok. Aztán dulakodás hangjaira lettem figyelmes. Mi folyik odafent? Talán…? Nem erre gondolnom sem szabad. Nem álltathatóm magam képzelgésekkel. Nem lehet Cullen-ék. Ekkor innen az őr felment. És megéreztem valami förtelmes bűzt. Már alig-alig tudtam nyitva tartani a szemem, mikor ismerős szagot éreztem. A rács felé néztem, és két aggódó arany színű szempárral néztem farkas szemet. A rácsnál Emmett és Jasper állt. Nem hittem a szememnek, azt hittem csak álmodom. Jó lenne minél előbb felkelni, mert ezek csak illúziók. De Jasper és Emmett betörték a rácsot és mindketten odarohantak hozzám. Jasper megölelt míg Emmett megszorította a kezem. De elkezdett égni a kezem ezért felszisszentem. Ránéztem a kezemre ami csúnyább lett. Mindketten követték a pillantásom és egy emberként morogtak fel.

-Sam jól vagy? Mit tettek veled ezek a mocskok?- kérdezte Emmett. Nem válaszoltam csak elkezdtem sírni. Emmett odajött és magához húzott.

-Nincs semmi baj. Hazaviszünk, és elfelejtjük az egészet. Az én húgomat többé nem bántja senki- mondta. Húgomat? Annyira jól esett ez az egyetlen szó. Hát mégis kaptam valami jót ettől a léttől. Egy családot. Egy szerelmet. És igaz barátokat. Körbe néztem és nem láttam Tom-ot.

-Jasper hol van Tom?- kérdeztem akadozva. Remélem semmi baja nem lesz. Hisz neki köszönhetem hogy élek. Ő öntött lelket belém hogy ne adjam fel.

-Elment segíteni a többieknek. De ahogy hallom végeztek. Mindenkit elkaptunk kivéve Petert.

Ettől a mondattól ledermedten. Tom azt mondta Ő maga fogja megölni. Lehet hogy utána ment és soha többet nem látom. Soha nem köszönhetem meg neki, azt amit értem tett. Ekkor lejött hozzánk a Cullen család többi tagja. Alice, Rosalie, Carlisle, és Edward. Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, úgy ahogy én is. Reméltem hogy nem lesz semmi bajuk. Rosalie odajött és megölelt:

-Nincs semmi baj? Jól vagy?- kérdezte. Persze- akartam mondani- azt a tény kizárva hogy a karom szétégett a lábam pedig fel lett nyársalva. Ahhoz képest jól. Ekkor ránézett a karomra.

-Óóó… hogy az a jó…-mondta Alice és az arcán megbánást láttam.

-Semmi gond jól vagyok- mondtam de ekkor Carlisle térdelt le elém, és kezébe vette a kezem. Felszisszentem mert hiába hűvös a keze nekem még így is fájdalmat okozott.

-Sajnálom. A kezed nagyon csúnyán megégett csoda hogy nem haltál bele.- mondta majd felállt.

-Szerintem mehetünk is haza- suttogta mellőlem Jasper. Mikor felálltam Emmett elkapott a karjaimnál fogva mert nem bírtam lábra állni.

-Majd én viszlek- mondta nekem, de ezt nem értettem teljesen mert ismét ellepett a sötétség. Csak annyit éreztem hogy szélsebesen futunk. Nem féltem a sötétségtől, mert tudtam hogy a családommal vagyok.

12.fejezet-Van még remény!

Nos úgy gondoltam most egy kicsit szemszögváltás lesz. Remélem tetszik majd. Annyit kérek hogy légyszíves egy komit hagyj hogy tudjam hogy állok! Előre is köszi és jó olvasást! <3


(Alice szemszöge)
Csend. Sehol egy mosoly, vagy egy örömteli pillanat. Ez jellemzi most leginkább a Cullen család lelki állapotát. Amióta Sam eltűnt mindenki teljesen magába fordult. Emmett Jasper és Edward állandóan keresik az idegen vámpírt, a farkasokkal együtt hátha találnak valamit, egy kis nyomot arra hogy Sam még él. De mindig csak a semmit találják. Az emlékek feltörnek bennem:
„Miután a drága vámpírok behajították azt a követ az ablakon, Emmett és Jasper szagmintát vettek. Elmentek keresni hátha találnak valamit. De visszajöttek és mondták hogy semmi nyom. Addig Sam lefürdött. Hallottam egy tompa puffanást az emeletről. Nem álltam meg hogy ne szólaljak meg:
-Sam élsz még vagy hívjak valakit?- kérdeztem kacagva. Mindenki elkezdett kuncogni mikor meghallottam a sértődött mormogást:
-Nem kell köszi.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Mindannyian egyszerre ugrottunk fel ahogy beleszagoltunk a levegőbe. Egy idegen vámpír szagát éreztük. Mindenki felszaladt az emeltre. Mindenki egy szobát nézett meg. Én egyből Sam szobájához mentem. Ott volt a legerősebb a szag. Féltem hogyha benyitok olyat látok ami egész létemben kísérteni fog. Benyitottam és Sam hűlt helyét találtam. Kinéztem a nyitott ablakon de semmit nem láttam, még a tökéletes vámpírlátásommal sem.
-Sam eltűnt- kiabáltam a többieknek. Mindenki odaszaladt és egy emberként morogtak fel.
-Elvitte- suttogta keservesen Bella.
-Ne aggódj megtaláljuk. Jasper, Emmett, Edward menjetek el az erdőbe, hátha nyomára bukkantok Sam-nek- mondta Carlisle. A nyugalmat most nem tudta belevinni a hangjába. Elég kétségbeesett hangja volt. Tudtam ha nem találjuk meg Sam-et akkor az egész család össze lesz törve.”
Hallottam hogy belépnek Jasper-ék a nappaliba. Odamentem Jasper-hez, és nyomtam egy futó csókot a szájára.
-Na, mi az? Találtatok valamit?- kérdeztem. Láttam hogy elég kétségbeesett arca volt. Tudtam hogy ez mit jelent. Mindegyikük arca búskomor volt. Még a nagy játék mackónak is. Pedig Emmett sosem volt szomorú. Ő volt a család viccgyára. Mindig nevetett. Sohasem hagyott ki egy alkalmat sem hogy ne csináljon mindenből viccet.
-Sajnos nem. De halványan éreztük a szagukat, de a folyónál már nem- mondta Edward.
-Ezek szerint lehet hogy már nem is itt vannak?- kérdezte Rosalie. Hangjában aggódalom csüngött. Rosalie saját lányaként szerette Sam-et. Pedig Rosalie nem az a barátkozó típus.
-De, úgy hiszem nem hagyták el az államot. Holnap folytatjuk a folyó másik partján- mondta Jasper majd leült mellém. Ekkor feketeség tört elő. A nappali eltűnt helyette, egy sötét szobát láttam. Egy 17 éves körüli fiú ült a sarokban. Lelkileg nagyon bántja valami. A szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozzák. Nem engedik vadászni. Ekkor kinyílt az ajtó és valakit dobtak be rajta. Mindenhol zúzódások takarják. A karjain égési sebek vannak. A szíve alig-alig dobog. A lábain nyílt sebek vannak. Sok vért veszít. Ekkor megfordult nagy nehezen. Sam volt az. Ekkor a másik vámpír nem bírt magával és rátámadott Sam-re. És akkor kitisztult a kép. Újra a nappaliban találtam magam. Mindenki kérdőn nézett rám. Most már Seth és Jacob megérkezett. Jasper ott ült mellettem, és simogatta a hátam.
-Alice mit láttál?- kérdezte bársonyos hangján. Nem tudtam megszólalni mert elkezdtem könnyek nélkül zokogni. Reszkettem. Nem lehet az hogy meghal. Nem halhat meg. Nem. Meg kell találnunk. Ekkor elöntött a nyugalom érzet. Hálásan néztem Jasper-re, majd megszólaltam:
-Volt egy sötét szoba. Bent ült egy vámpír. Szemei feketék voltak a szomjúságtól. Kínozták, nem engedték vadászni. Aztán bedobtak egy lányt. Őt is megkínozták. A karjai tele volt égési sebekkel, a lába pedig nyílt sebekkel. A szíve alig dobogott és a másik vámpír rátámadott.- suttogtam elhalóan. Mindenki csak nézett maga elé majd Emmett megszólalt:
-Ugye az a lány nem Sam?- kérdezte bánatosan. Valahol a lelke mélyén tudta a választ, csak ő sem akarta elfogadni.
-De. Sajnos az Sam- mondta majd ismét magam elé bámultam. Hogy történhet meg? Hisz annyira fiatal még. Annyi minden ál még előtte. A boldog öröklét Seth-tel. A boldog jövő velünk. De ezt elveszi egy olyan valaki miatt akinek nem is ártott. Miért bünteti őt és minket így a sors? Körülnéztem. Esme a földön zokogott könnyek nélkül, míg Carlisle vigasztalta, de az ő szemében is fájdalom csillant. Rosalie felrohant a szobába, Emmett pedig a kanapén ült, és annyira szomorú arcot vágott, hogyha nem ismerném azt hinném világ életében csak egy szót ismert az érzésekről, és az is csak a fájdalom. Nessi Bella ölében sírt, míg Bella még mindig nem fogta fel az elhangzott szavak értelmét. Értelmét? Mi értelme van annak hogy egy lány meghal holott már a jövője kezdetét vehette volna. Edward csendesen leült egy fotelbe és maga elé meredt. Míg Jasper is fájdalmas arckifejezést vett fel. Ilyenkor igaz rá a világfájdalmas képű szöszi megnevezés. Jacob meghúzta magát az egyik sarokban. Seth pedig kirohant az erdőbe. Aztán fájdalmas farkas nyüszítést hallottunk. Nem tudtam átérezni a fájdalmát. Mert én nem tudom elképzelni hogy Jasper-t elveszítsem. Akkor én is megszűnnék létezni. Én Sam-et úgy vesztettem el mint testvéremet és legjobb barátnőmet egyben. Míg Seth úgy vesztette el mint élete szerelmét. Ekkor felállt Jasper és így szólt:
-Van még remény. Nem biztos hogy így fog történni, de ha igen az is később. És nem hiszem hogy a fogva tartóik megengednék hogy Sam-et megölje a vámpír. Én azt mondom induljunk el mindannyian a folyó másik partjára. Ők öten vannak mi meg nyolcan. Biztos lesz még a folyó túloldalán „nyom”. Induljunk el és nagyobb esélye van a túlélésre. Nos?- kérdőn nézett ránk.
-Rendben van. Emmett, Edward, Alice, Jasper, Rosalie, és én megyünk el. Bella, Esme ti maradjatok itt és vigyázzatok a többiekre. Jacob, te pedig ne engedd hogy Seth utánunk jöjjön. Mindenkinek jó lesz így?- kérdezte Carlisle.
Mindenki helyeslően bólintott. Rosalie lerohant a lépcsőn és most láttam a reményt a szemében. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk a folyóhoz. Nem adjuk fel mert tudjuk hogy a remény hal meg utoljára.